Tóthné Stupián Anikó atlétaedzőt Veszprémben mindenki ismeri. Nyughatatlan, állhatatos, elszánt természetű, aki szereti, ha körülötte haladnak, fejlődnek a dolgok. Ugyanazzal az elánnal, agilitással dolgozik évtizedek óta. Utánajártunk, mi viszi előre.

– Mai szemmel nézve viszonylag későn, 12 évesen kezdtem el futni a Bakony Vegyészben Bábán Ferencnél. Szentgáli osztálytársaim ajánlottak be, akik úgy jellemeztek az edzőmnek, hogy van egy lány a faluban, aki nem tud megállni. Valóban így volt, állandóan mozgásban voltam, a többi gyerekkel barlangásztunk, gombásztunk, túráztunk, egész nap kint játszottunk, rengeteget mozogtunk – mesélte.

A Gizella-díjas atlétaedző azt mondta, a futópályán mindig volt nála tehetségesebb, ám szorgalmasabb nem. Imádta már akkor is a közösséget, gyerekkora óta szeret irányítani, vezetni – őrsvezető, rajtitkár is volt. Szerinte ezt az agilitást apjától örökölte, ő volt hasonló természetű.

– Elértem néhány jó eredményt aktív sportolóként, de a pályám edzőként teljesedett ki igazán. Utánpótlásedzőként kezdtem, eleinte csak lányokkal foglalkoztam, az egyik első kiváló tanítványom Doma Krisztina volt, aki junior Európa-bajnokságon szerzett ezüst­érmet. Minden nagyképűség nélkül mondom, remek utánpótlásedző voltam, ám nem elégedtem meg ennyivel. Szerettem volna többet, kipróbálni magam a felnőtteknél is. Az 1998-as évben jött az áttörés, attól fogva felnőtteknél is dolgozhattam – derült ki.

A felnőtteknél az első komoly sikereket a Takács Dávid–Minczér Albert duóval érte el. Előbbi junior Európa-bajnoki negyedik helyezett, utóbbi második. Felnőttként viszont számtalan magyar bajnoki cím, nemzetközi érem birtokosai. Albert 3000 akadályon a londoni olimpián is részt vehetett.

A teljes interjú itt olvasható.