Velünk élő legendák - 8. rész
Az utolsó magyar középtávfutó, aki olimpiai döntőben szerepelt. Interjú Zemen Jánossal, aki 1976-ban, Montrealban 9. helyen végzett, de később legyőzte Lasse Virént és John Walkert.
Hihetetlen energia sugárzik belőle. Érkezésekor látszik, hogy csak kényszerből használja a liftet, szívesebben lépcsőzne. Már a beszélgetésünk elején szóba kerül az ominózus ötkarikás döntő, melyről elsőre csak ennyit mond, széles mosollyal:
– Biztos voltam benne, hogy megnyerem.
– Próbáljuk megfejteni, hogy mentálisan miben különbözik az olimpiai döntő, mondjuk a magyar bajnokság fináléjától!?
– Kis hal voltam Montreálban. Senki nem adott nekem esélyt. Az olimpia évében – Kelemen Endrével – kértük a szövetséget, hogy engedjenek minket elindulni Helsinkiben, a nagy nemzetközi felkészülési versenyen, hogy legalább kicsit szokhassuk a légkört, hiszen – utóbb kiderült – két világcsúcs is született ott. Nem engedtek ki bennünket.
– Ismertél valakit a döntőben szereplők közül?
– Senkit. Életemben először találkoztam velük, de mindegyikről olvastam már újságban, és tudtam az eredményeikről, melyek azért elég félelmetesek voltak.
– Hol álltál a világranglistán akkoriban?
– 98. voltam, tehát nem tartottak számon az esélyesek között, de a döntő napja előtt, az átmozgató edzésemmel egy időben játszották a magyar himnuszt Németh Mikinek, aki éppen akkor nyerte meg a gerelyhajítást. Mondtam a gyúrónknak, Smucinak, akivel együtt hallgattuk vigyázban állva, hogy holnap én is elhúzatom az otthoniaknak ezt a zeneművet. Nos, ennyire biztos voltam magamban.
– Aztán eljött a másnap…
– Mi magyarok még most is távol vagyunk attól a – többek között az amerikaiakat is jellemző – mentalitástól, hogy „BIZTOS MEGCSINÁLOM!” Én viszont ott fényévekre voltam ettől. Nagyjából azt sem tudtam, hogy a világ melyik pontján vagyok. Agyonnyomott a stadion, a rengeteg ember, meg a magam által felállított cél is teherként nehezedett rám. Sokaktól hallottam ezt, például Rióban az egyik cselgáncsozó (Tóth Krisztián. A szerk.) is erre panaszkodott, bár ma, a Facebook, Instagram világában komolyabb a presszió.
– Végül kilencedik helyen futottál be.
– Jobban hangzik így, de valójában utolsó lettem.
– Kicsit forgassuk vissza az idő kerekét! Hogy kerültél kapcsolatba az atlétikával?
– 15 évesen kezdtem sportolni. A váci gimnáziumba jártam, és éjjel-nappal a téren lógtunk, a vakáció alatt pedig fociztunk reggeltől-estig. A testnevelőnk, Bodnár Ferenc szervezett futóversenyeket. Az egyik ilyen után nagyon berágtam, mert az egyik kövér gyerek megelőzött. Mondtam magamnak, hogy ilyen nincs. Kértem apámat – aki korábban futó volt –, hogy segítsen, menjen előttem kerékpárral, és készüljünk együtt! Végül már a téren is én voltam a leggyorsabb, mindenki elől el tudtam futni, ha meg akartak verni. Baj csak akkor volt, ha összekevertek a bátyámmal, mert ő nem futott el, viszont jól kiosztotta a kötekedőket.
– Hogy kerültél egyesületbe?
– Ácsorogtam a váci – mostani Reménység – pályán, és a már említett tornatanárom szólt, hogy ha van kedvem, akkor részt vehetek az edzéseken. Később kaptam szöges cipőt, amivel annyira boldog voltam, hogy kiszaladtam anyámékhoz a hegyre, ahol éppen málnát szedtek. Büszkén megmutattam nekik az új szerzeményemet, majd mire visszaértem, valaki ellopta a melegítő cipőmet.
– A középiskola alatt általában már az első háromban végeztél a bajnokságokon.
– Igen, jól ment. Az Újpesti Dózsából meg is kerestek, közben pedig elkezdtem a finommechanikai műszerész iskolát, majd 20 éves koromban kaptam sportállást a liláktól.
– Mikor kezdtek jönni az eredmények?
– 3.47-et futottam már, amikor bevittek katonának. Akkoriban nem az úgy nevezett surranót adták lábbelinek, hanem csizmát, de nem mertem szólni, hogy nagyon szorít, így aztán boldog voltam, amikor 1973-ban, egy év után leszereltek. Az ezt követő évben voltam a legjobb. Az első jelentős nemzetközi eredményemet, melyre felfigyeltek, Firenzében értem el, a hármas válogatott viadalon (olasz-francia-magyar) , ahol sokkal jobb eredményekkel rendelkező versenyzőket vertem meg. A hajrá utolsó 100 méterén a későbbi Európa-bajnok Boxbergerrel vívtam hatalmas csatát. Fej fej mellett küzdöttünk, hol ő volt elöl, hol én. A közönség állva szurkolt, a helyi műsorközlő pedig üvöltött. Az utolsó méteren mellbedobással, századokkal vertem meg.
– Picit vissza az olimpiához! 1976-ban, Montreal után verted az egész nemzetközi mezőnyt, közte Lasse Virént.
– Igen, addigra feldolgoztam a sokkot, és kijött belőlem az, amit a döntő napján is tudtam, de belém szorult. ’77-ben San Sebastianban fedett pályán bronzérmes lettem, ’78-ban hatodik, 1500 méteren. 1000 méteren pedig országos csúcsot futottam. Az olimpia után a mostani Gyémánt Ligával egyenrangú versenyeket szerveztek a menedzserek. Az elsőt Stockholmban, ahol első lettem, magyar csúccsal: 3:36:96-tal. Másnap délelőtt repülővel átvittek Helsinkibe, ott második helyen végeztem, 3:37:04-et futottam, itt vertem meg az olimpiai bajnok John Walkert, aki harmadik lett. Utána részt vettem versenyeken Ouluban és Turkuban, és az összes olimpiai döntőst megvertem. Ezt a versenysorozatot Koblenzben fejeztük be Németh Miklóssal, és megnyertük a versenyt. Oslóban is remekül teljesítettem. Akkoriban a Bislett Games volt a Golden League elődje, és olyanok indultak/nyertek, mint Steve Owett, vagy a nemzetközi szövetség mostani elnöke, Sebastian Coe.
– Hogy keretes legyen a történet, idén is olimpiát rendeznek, és a tanítványod, Vindics Balázs lehet a következő középtávfutó, aki döntőbe jut.
– A csoportommal keményen dolgozunk, hogy az álmaink valóra váljanak.
– Rajta kívül kik – voltak – a sportolóid?
– Atléta tanítványaim közül Tóth László fedett pályán hatodik helyet ért el, később pedig Knipl István, a budapesti fedettpályás Európa-bajnokságon negyedik helyezett lett, csupán századokkal maradt el a dobogóról. Lajkó Istvánt kell még kiemelni, illetve velem készült Petrik Éva, Bugya Mariann és Staicu Simona.
– Triatlonisták?
– Közülük kiemelkedik Csomor Erika, kétszeres vb-győztes, háromszoros Európa-bajnok. Arany Gitta, aki korosztályában világbajnoki ezüstérmet szerzett. További tanítványiam a Budaörsi Sport Clubban váltó-világbajnokságon és az Európa-bajnokságon harmadik helyen végeztek: Vanek Ákos, aki az első magyar győztes volt világkupán Tiszaújvárosban; Vanek Margit, Tóth Tamás és Kovács Zsófia. Két évig segítettem Simóka Bea, öttusázónak, aki később világbajnokságot nyert.
– Hogy telnek mostanában a napjaid?
– Továbbra is lelkesen vezetem az edzéseket tanítványaimnak, akik sikeresen szerepeltek több nemzetközi versenyen is: Vindics Balázs, Bicsák Flóra, Vörös Márk, és Keresztesi Erika, aki készül a paralimpiára, illetve Szinte Bálint, az ifjú tehetség, akit most igazoltunk le.
Zemen János Vácon született, 1950. augusztus 29-én
Testvére: Zemen Zoltán
Iskolái: Juhász Gyula Tanárképző főiskola testnevelő szak; Testnevelési Főiskola: edző
Legjobb eredményei: 800 méteren: 1:47,3; 1000 méteren 2:18,4 (országos csúcs); 1500 méteren: 3:36:96; 3000 méteren: 7:58:06
Elismerései: Érdemes Sportoló: 1976., Kiváló nevelő munkáért (öttusa): 1997., Újpesti Dózsa örökös sportolója: 1998., Mesteredző: 2006., MOL Tehetséggondozásért díj: 2011., Életműdíj: 2018.
A sorozat korábbi írásai:
