A Nemzet Sportolója: Zsivotzky Gyula

„Megtanultam a legkisebb dolognak is nagyon örülni!”

A magyar atléták az újkori olimpiai játékokon igen komoly sikereket értek el: nem kevesebb, mint tíz olyan kiválósága van sportágnak, akik valamennyien aranyérmet vehettek át szakáguk képviselőjeként. A tíz ötkarikás győzelemnek éppen a fele kalapácsvetésben született. A sort 1948-ban Németh Imre nyitotta meg, őt Csermák József (1952), Zsivotzky Gyula (1968), Kiss Balázs (1996) és Pars Krisztián (2012) követte. A mob.hu  „Nemzet sportolói” sorozatában Zsivotzky Gyulát mutatta be legutóbb..

Az „ötösfogatban” éppen a sor közepén helyezkedik el Zsivotzky Gyula, Mexikóváros egyik magyar hőse, aki nagy szomorúságunkra már 2007 októbere óta nincs közöttünk. Nem volt könnyen elérhető ember, nem az a fajta volt, aki mindenkivel haverkodott. Viszont amikor egy kicsit is megismert valakit, éppen annyira nyitotta meg az illető felé az ollót, amennyire az megérdemelte. És ez így jó volt. Amikor ugyanis közelebb engedett magához valakit, fokozatosan mindinkább baráti hangra váltott.

Amikor 1965 nyarának végén Debrecenben, a nagyerdei stadion dobóköréből új világcsúcsot jelentő, 73,74 méterre repült kezeiből a kalapács, röpködtek a fantasztikus és az ezzel egyenértékű jelzők. S nem is véletlenül. Szerte a nagyvilágban tudtak ugyanis az előzményekről. Arról, hogy ez a rendkívül tehetséges és legalább annyira szorgalmas sportember hónapokig közvetlen életveszélyben volt! S hogy mi mindenen ment keresztül addig, amíg két olimpiai ezüstérem (1960, 1964), továbbá egy Európa-bajnoki cím (1962) megszerzése után a világrekordot is a magáénak mondhatta…

 „- A komoly szakmai munka mellett az is sokat jelentett, hogy az elődök - de különösen Csermák József – változatlanul igen nagy hatással voltak rám. A következő évben, 1956 nyarán már a felnőtt bajnokságon is ezüstéremig jutottam egy 58,29 métert érő dobás révén. 1957-ben a párizsi Universiadén, 1958-ban pedig Stockholmban, a felnőtt kontinensbajnokságon további két bronzéremmel gazdagodtam. Bár egészen 1965-ig Harmati Sanyi bácsi irányította a felkészülésemet, párhuzamosan mind szorosabb együttműködés alakult ki példaképem, Csermák József és közöttem.”

 Az 1960-as, római olimpiára már biztos csapattagként utazott...

„- Elég jól alakult az ötkarikás bemutatkozásom, hiszen a szovjet Vaszilij Rugyenkov (67,10) és a lengyel Tadeusz Rut (65,64) közé sikerült egy 65,79 méteres dobással beékelődve, a második helyen végeznem. Két évvel később pedig a belgrádi Európa-bajnokságon már úgy tudtam nyerni, hogy 69,64-gyel egyben új kontinensrekordot is felállítottam.”

Belgrádi sikerét, az ott elért kitűnő Európa-csúcsot ismerve jogosnak tűntek a nevéhez fűződő olimpiai remények-számolgatások.

 "- Nem is indokolatlanul számoltak velem 1964, Tokió viszonylatában, hiszen egyre jobb eredményeket értem el, 1963-ban már a világranglistát is én vezettem. S ekkor jött a nagy baj! 1963 novembere és 1964 februárja között csak három lépcsős, igen nehéz műtétsorozattal tudta megmenteni az életemet doktor Mester Endre professzor az I. Sebészeti Klinikán. Helyemben mások megelégedtek volna azzal, hogy egyáltalán életben maradtak. Én azonban még a legnehezebb időkben is csak azon törtem a fejemet, hogyan lehetne folytatni? Emlékszem, 1964. április harmadikán volt az első, nyilvánosnak meghirdetett edzésem a kórházi időszakot követően a TF-pályán, ahol újságírók hada jelent meg. Én azonban képtelen voltam egyetlen kört is lekocogni…”

  Feladás helyett tovább emelt a tempón. Az eredmény közismert.

„- Sikerült felerősödnöm és hat hónappal később, a tokiói olimpián végül csak dobókörbe állhattam. A napfényes időben megrendezett selejtezőben olimpiai csúcsot dobtam. A döntő alatt azonban már esett az eső, s ez jobban kedvezett a szovjet Klimnek, aki a negyedik sorozatban egyéni csúcsot (69,74 m) elérve győzött. Más biztosan indiántáncot járt volna az ezüstérmet ért, 69,09 méteres dobásom feletti örömében, én viszont egyértelműen csalódott voltam.”     

A tokiói félsikert követően Zsivotzky Gyulát továbbra is csak és kizárólag az olimpiai győzelem lehetősége izgatta… Mexikóvárosban végre minden a korábbi kétszeres olimpiai ezüstérmes mellett szólt.

„- Már az akklimatizáció ideje alatt megnyertem egy lélektani meccset legnagyobb ellenfelemmel, Klimmel szemben.  Legtöbbször ugyanis egy időben edzettünk, s bizony sorozatban értem el a 73-74 métereket. Szerencsére a döntőben sem változott a helyzet és 73,36 méteres dobásom révén megvalósulhatott életem legnagyobb vágya, az olimpiai győzelem.”…

 „- 1994-től a szövetség elnökségi tagja voltam, két évvel később pedig alelnöknek választottak. Közben nagy ügybuzgalommal egyengettem a labdarúgó Gyula fiam mellett kisebbik utódom, Attila tízpróbázó karrierjét”…

Zsivotzky Gyula a kétezres években a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökeként tevékenykedett, s számos, más megbízatása mellett ő elnökölte a Mező Ferenc alapítványt is, amelynek egyik kiemelt feladata a sanyarú helyzetbe került, korábbi élsportolók támogatása volt, és Ő vezette 2006 novemberében azt a népes magyar delegációt, amelynek tagjai az 1956-os, Melbourne-ben megrendezett olimpia 50. évfordulójára emlékeztek a helyszínen… Jocha Károly írása a mellékletben teljes terjedelemben olvasható.

 

Sportmúzeum: Zsivotzky Gyula

Szerző: 
Youtube/ Sportmúzeum
Linkelt videó (Youtube, Vimeo)
Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2017 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.