Az év atlétái – 1. rész, Ekler Luca

Ekler Luca

Személyében egy háromszoros világbajnoki érmest tisztelhetünk a földkerekség legjobb paraatlétáinak idei seregszemléjéről, amelyet Dubaiban rendeztek meg idén novemberben, és amelyen 124 ország több mint 1400 versenyzője vett részt. A mieink közül egyértelműen a még csak 21 éves Ekler Luca vitte a prímet, Szalma László tanítványa megnyerte a távolugrást, és egyaránt ezüstérmes lett 100 valamint 200 méteres síkfutásban kategóriájában, a T38-ban.

 

– Tudtál erről, hogy te leszel az év paraatlétája itthon?

– Nem.

– És sejtetted?

– Ha az eredményeket nézzük, más nem hozott három számban is világbajnoki érmet, úgyhogy azért ez alapján talán mondhatom azt, hogy kicsit számítottam rá. De ez mindig olyan meglepő és jó érzés, hogy így elismerik az embert.

– Frissek még az emlékek, nektek aztán főleg, hiszen a paraatlétikai vb volt a minket érintő világversenyek közül a legkevésbé régen. Nevezhetjük ezt életed legnagyobb élményének?

– Az egyik legnagyobbnak mindenképpen. Én most hagytam el életemben először Európát, nagyon más volt, meg hogy egy világbajnokságon lehettem ott, erre tényleg azt tudom mondani, hogy ezzel majdnem minden álmom valóra vált. És egy újabb álom felé közeledek…

– Így akkor adja magát a kérdés, hogy melyik az az álmod, amelyik még nem vált valóra.

– A tokiói paralimpia. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, hogy amikor valaki sportol vagy elkötelezi magát a sport iránt, annak az épeknél az olimpia a csúcspont. Azt hiszem, nekem ilyen lesz a paralimpia, legalábbis nagyon remélem.

– Talán már kijelenthetjük, hisz megvan a kvótád: jövőre az első paralimpiád következik. Lesz több is?

– Én nagyon szeretném, hogy legyen több. Számokról nem szeretnék beszélni, hogy mennyit tervezek, de ameddig tudom, és úgy gondolom, hogy ott van a helyem, addig szeretném csinálni.

– Azt elmondod, hogy meddig tervezel az atlétikával?

– Nálunk, parasportolóknál ez talán kicsit jobban kit tud tolódni, úgyhogy én azt gondolom, úgy harminc év körülig. Ebbe három paralimpia is beleférhet.

– A hosszú pályafutás egyik titka, ha az ember szereti azt, amit csinál, és ahogy beszéltél róla, nekem úgy tűnt, az idei paraatlétikai világbajnokság még inkább meghozta a kedvedet.

– Ez így van, és nem is csak a paraatlétikához, hanem magához az atlétikához is, mert hát ugye nem a paraatlétikával kezdtem.

– És látom, hogy folyamatosan versenyzel itthon az épek között mostanában is.

– Nem is tudnám máshogy megoldani, mert nincs olyan paraatlétikai versenyrendszer, amivel fel tudnánk készülni a világversenyekre.

– Ha az egyes versenyszámaidat nézzük külön-külön, akkor mik lehetnek a maximumok?

– Távolugrásban a hat méter nekem egy álomhatár, ezt nagyon szeretném megugrani. A nevelőedzőm, Lengyák Gyuri bácsi azt nyilatkozta a világbajnokság előtt, hogy az elkövetkező egy-két évben 5.80-as, hatméteres eredményt vár tőlem. Remélem, hogy igaza lesz…

– Hadd szóljak közbe: ez szerintem most is benned lett volna, ha Dubaiban nem kell ekkora ellenszélben ugranotok. Nem lehetett volna megfordítani a nekifutás irányát?

– Ez szerintem egy apró hibája volt a szervezésnek, mert a másik oldalon közel is volt egy fal, valamint az egész stáb technikai eszközei oda lettek bepakolva. Ezt én is sajnáltam, mert ilyen körülmények között még nem versenyeztem. Nyilván előfordul, hogy nekünk is egy-egy versenyünkön ellenszél van, de hogy végig…

– És nagy!

– Igen, kettes, hármas. Pedig nálunk nem fél perc van a kísérlet végrehajtására, mint általában az épek versenyein, hanem egy perc, tényleg vártam, én vártam a szelet… És jött is, csak szembe!

– És a száz, kétszáz méterrel kapcsolatban vannak eredményekben megfogalmazható céljaid?

– Kétszázon az előző időimhez képest nagyon szerettem volna befutni huszonhét másodperc alá. Most mindkettőre azt tudom mondani, hogy minél jobban szeretném lefaragni, de nincsen ilyen álomhatár, mert azért én elsősorban távolugróként tekintek magamra, a világbajnokságon saját magam legnagyobb meglepetése voltam a sprintszámokban. Előtte nem voltak versenyeink, szóval az edzések alapján próbáltam tájékozódni, hogy hol tart a felkészülésem, vagy hogy mennyire vagyok gyors, talán ezért is ért meglepetésként ez a két eredmény.

– Sok panasz érkezett az épek idei atlétikai vb-jével kapcsolatban, hogy milyen lehetetlen, késői időpontra tették. A tietek még sokkal később volt: erre hogy lehetett rendesen formát kihegyezni?

– Annyira szívesen beszélnék erről, de ez volt az első vb-m, szóval nem tudom mivel összehasonlítani. De tény, az előző szezonok nyár végéig, maximum ősz elejéig tartottak, szeptember végére legkésőbb vége volt általában a legtöbb szabadtéri idényünknek, és akkor most jött egy ilyen feladat, hogy november közepe. Nem mondom, hogy könnyű dolgunk volt. Volt egy edzőtáborunk Tatabányán, az pont a vénasszonyok nyarának idejére esett, tizennyolc-huszonöt fokokban tudtunk edzeni, az nagy szerencse volt, viszont utána volt egy kemény két és fél hét, amikor jött az a jó kis hideg, hat-tíz fok, abban nem lehet távolt ugrani olyan kényelmesen, valamint rajtolni és gyors futásokat végezni sem. Ilyenkor próbáltuk a munkát az időjáráshoz igazítani, nem futottunk százszázalékos intenzitással, vagy kevesebbet ugrottunk, inkább ugróiskoláztunk. Egyszer be tudtunk menni a BOK-csarnokba, pont a nyitáskor, de utána már utaztunk el – hát ilyesmi volt a felkészülésünk.

– Jól megoldottátok!

– Igyekeztünk… Én úgy érzem, tényleg a lehető legtöbbet hoztuk ki magunkból.

Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2020 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.