Élsport egyetemistaként (Lapszemle)

Interjú Venyercsán Bencével

Élsport egyetemistaként – Interjú Venyercsán Bencével, olimpikon hosszútávgyaloglóval

Karunk élsportolója ott volt harmadéves joghallgatóként – az alsó korhatárnak éppenhogy megfelelve –, húszévesen a riói olimpián. Mégpedig abban a sportágban, ami a sportok királynőjének leghosszabb, és egyik legnagyobb tapasztalatot, pszichikai, fizikai terhelést igénylő ága. Venyercsán Bencével beszélgettünk a sportágáról és a kettős terhelés sikeres megvalósításáról.

– Mit jelent számodra a sport? Önmegvalósítást, önmegismerést vagy valami mást?

– Amennyire egyszerűen hangzik a kérdés, annyira nehéz megválaszolni. Életem része a sport, olyan, amit már nem tudok kikerülni. Úgy érzem, viszi magát előre, nincs belőle kiszállás. Sok helyre eljutottam, és megannyi dolgot megtapasztaltam, amit enélkül nem élhettem volna meg. Így a sport, egyrészt valamennyire kötelességtudat, másrészt pedig látom, hogy eddig mit értem el és még mi lehet bennem. Mondhatni kihozni magamból a maximumot, emellett viszont önmegvalósítást is jelent a sport.

– Hogy jutottál el a hosszútávgyalogláshoz, hogyan ragadta meg a figyelmed ez a különlegesnek számító sportág?

– Sok gyalogló, amikor fiatalként belekerül az atlétika vérkeringésébe jellemzően először futni kezd. Az edző vagy a versenyélmény által pedig megismerkedik ezzel a szakággal, amire később áttér, ha összességében ez jön be neki. Én először édesapám révén tudtam meg, hogy mi is az a gyaloglás, ő is versenyző. 2008-ban költöztünk Budapestre, kerestünk gyaloglóedzőt. Így kezdtem el járni a Honvédba, ugyanoda és ugyanahhoz az edzőhöz, mint édesapám. Azonban futottam is, párhuzamosan műveltem sokáig ezt a két szakágat, és sokkal jobban szerettem a futást. Indultam gyaloglóversenyeken is, gyorsan megtanultam a technikai részét, de egész évben futóedzések voltak. Alapvetően futóként kezdtem az atlétikai pályám, bár már viszonylag hamar indultam gyaloglásban is, futni mégis sokkal jobban szerettem. Párhuzamosan csináltam a kettőt, de a gyaloglásra nagyon keveset készültem, csupán a versenyek előtti hetekben. Akkoriban a gyalogláshoz úgy álltam hozzá, hogy csak legyek túl rajta végre, alig vártam, hogy újra futhassak.

– Mikor jött el a fordulópont, a visszacsatolás, hogy jó úton jársz a gyaloglással?

– Amikor tizenhat éves lettem, ifi korosztályba léptem, és egyúttal mások lettek a távok, illetve megnyílt a lehetőség, hogy nemzetközi, világszintű versenyen is indulhassak. Ez idő tájt döntöttem el, hogy ráállok kizárólag a hosszútávgyaloglásra. Tízezer méter volt a versenytávom négy évig, amiben nagyon gyorsan fejlődtem. A húsz kilométeren már juniorkoromban indultam, tizennyolc-tizenkilenc évesen. A favorizált ötven kilométeres távot először az olimpia évében, három éve márciusban, az országos bajnokságon teljesítettem, ahol egyből sikerült a kvalifikációs szintidő. Heti hat-hét, kétórás edzéssel, egyetem mellett csodálkozni szoktak sokan, hogy ilyen szintre jutottam el ennyi idősen. Tehát számomra az első fél-egy év volt hatalmas megerősítés. Megmutatta, hogy egyértelműen ez az én utam.

– Kétségkívül nemzetközi szintű versenyző vagy. Hogyan bírtad, bírod az élsport mellett a hallgatólétet, a jogi egyetemet? Miképpen tudod ezt a két pszichikai terhelést megfelelően menedzselni?

– Félgőzzel. A kettő csak úgy fér el egymás mellett, ha egyikbe se adok bele mindent. Ha az egyiket kiemelném, a másik elsorvadna mellette. Olykor a tanulás, olykor a sport volt hangsúlyosabb, mindig a kellő időben az aktuális. Az alkatomnak, adottságaimnak köszönhetően jól tűröm a monotonitást, ami mindkét területre jellemző. Nem volt óriási teher egyik sem így összességében, nem bagatellizálva el egyiket sem. Ha teher lett volna, már elhagytam volna valamelyiket. Bár kicsit zavar, hogy többet beleadhattam volna az elmúlt években, de tudtam hozni mindkettőben a folyamatos előrehaladást, fejlődést. A versenyszerű sport mellett nem igazán lehet másra koncentrálni, így a kötelező gyakorlaton túl máshonnan szakmai tapasztalatot nem tudtam szerezni eddig, amit azért sajnálok.  Magyarul úgy érzem, hogy mindkét körben a sikerek túllendítettek a folyamatosan felmerülő akadályokon.

– Mik voltak a legmélyebb pontjaid? Gondolok itt akár az idei, cudar, katari világbajnokság körülményeire vagy magára a sportág pszichikai, fizikai nehézségeire, edzésmunkára.

– Nagy mélypontom nem volt még szerencsére, azzal együtt, hogy minden felkészülésben akadnak mélyebb pillanatok. Ha egy három-négyhónapos edzésmunkaterv, vagy egyes részei nem úgy sikerülnek, ahogy eltervezi, kicsit meg tudja viselni az embert. Nyomás helyezkedik ilyenkor a sportolóra a jövőre, a következő versenyre nézve. Másrészt verseny közben is lesznek holtpontok. Ha felkészülsz, akkor is egy ötven kilométeres táv alatt bármi előjöhet, főleg a vége, 35-40 kilométer környékén. Ilyenkor van, hogy úgy érzed, mindent beleadsz, de mégsem fogy a hátralevő méterszám, vagy egyszerűen elfogy az erőd egyik pillanatról a másikra. Ezeken a holtpontokon rövidebb, vagy hosszabb idő után át tud lendülni az ember, sőt valószínűleg egyre könnyebben fog menni, viszont minden távnál meg kell küzdeni ezekkel. Az idei katari világbajnoksággal kapcsolatban versenyszempontból a legnehezebbnek mondható az ottani forróság, nagy páratartalom miatt. Ott a holtpontom olyan másfél óráig tartott, ami alatt végig azon gondolkodtam, hogy egyáltalán miért csinálom ezt, nem lenne-e jobb kiállni, a tempóm pedig olyan lassú volt, hogy úgy éreztem csak vánszorgok a pályán. A célkitűzés hamar azzá módosult, hogy csak érjek be és teljesítsem.

– Mi volt a legnagyobb élményed? Az olimpia, az Európa-bajnokságon elért helyezésed?

– Legnagyobb sikerem eddig egyértelműen a riói olimpiai részvétel. Főleg annak tudatában, hogy itt mentem másodjára ötven kilométeres versenyt. Azonban nem is a táv teljesítése maga, sokkal inkább az ottlét volt a legnagyobb élmény. Verseny szempontjából a tavalyi, berlini Európa-bajnokság volt a legpozitívabb, ahol nem volt tipikus holtpontom. Érzésre belassultam kissé, de a táv végén jól éreztem magam és csak mentem előre, folyamatosan utolérve az előttem lévőket, végül meglett a 13. hely és a négy órán belüli teljesítés is – először.

– Mik a jövőbeli célkitűzéseid, álmaid jogi pályán és a gyaloglópályán? Együtt tud továbbra is ez a kettő működni valamilyen formában?

– Most mindenképp első a diploma megszerzése, télen. Ezután csak a sporttal tudok foglalkozni, és amennyi van benne, addig csinálom. A sportpályán főképp négyéves terveket készítünk, de én inkább egyéves ciklusokban gondolkodom: minden évben a főversenyre kijutni és ott jól teljesíteni. Természetesen speciális státuszt élvez a soron következő olimpia és a 2023-as hazai rendezésű világbajnokság. Nem éreztem, hogy el kell köteleződnöm valami iránt is akár a jogi szakmán belül a sportkarrieri évek elsődlegessége miatt. Viszont, ha majd túlleszek az élsporton, meg fogom találni magam és a jogi szakmámat, ami akkor érdekelni fog.

Forrás: juratus.elte.hu

Kiemelt kép: Getty Images

Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2019 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.