Velünk élő legendák - 1. rész

Gál László
„A tisztesség minden előtt.”

Induló sorozatunkban a magyar atlétika meghatározó személyiségeivel beszélgetünk. Az első részben Gál Lászlót, a magyar versenybírók doyenjét faggatjuk.

Nem nagyon szerveztek nélküle Magyarországon atlétikai versenyt az utóbbi ötven évben, már csak azért sem, mert azokat általában ő szervezi, intézi az ügyes-bajos dolgokat.
Ősz haja, rekedtes hangja, határozottsága, humora, eleganciája, hozzáértése ott lebeg Győrtől-Miskolcig, Debrecentől-Budapestig minden atlétikai pályán.
Idén lesz 77 éves, de sok hatvanas cserélne vele, ha hozzáértésről, állóképességről, szellemi frissességről, egészségi állapotról lehetne választással dönteni.

Gál László 57 éve versenybíró.
Nagyinterjú.

A szövetség emblémázott pólójában érkezik, látszik rajta, hogy büszke rá, hogy évtizedek óta a szervezet alkalmazásában áll, de sokkal inkább igaz rá, hogy segíti, szolgálja azt. Nagy kérdés már így az elején, hogy mi lesz, ha már nem…?

 

 – A sminkesek több órát dolgoztak Charles Bronson arcán a Volt egyszer egy vadnyugat forgatása előtt, hogy olyan cserzett, barna legyen a bőre, mint a tiéd – már így nyár elején.

– A munkámmal jár, hogy tavasztól őszig a pályán vagyok, így sminkes nélkül is tudom hozni, amit más csak szoláriummal.

– Hogy kerültél kapcsolatba a sporttal?

– Az általános iskolában Lakat Károly – a későbbi labdarúgó szövetségi kapitány –, a gimnáziumban Szijj Ferenc – a Budapesti Honvéd atlétikai szakosztályának utánpótlásedzője, az akkori atlétikai versenybíróság meghatározó személyisége, vezető indítóbíró – volt a testnevelőtanárom. Októberben sorba állított minket a tornateremben, majd az mondta: „Te-te-te meg te jössz a Honvédba edzeni.” Rám nem mutatott, de másnap én is mentem a Honvédba. Azóta mindenki eltűnt, én meg majd’ 50 évig ott voltam.

– PB?

– 400 méteren: 49.0mp

– Mióta bíráskodsz?

– 1962-ben még a Honvédban sportoltam, érdekelt a versenyrendezés, bíráskodás. Indult tanfolyam, jelentkeztem. Volt már kis szagom az atlétikához, hiszen 1957 óta ott edzettem. El is végeztem, és kaptam versenybírói minősítést. Azóta bíráskodom, igaz 1973-ig mellette még atletizáltam. 1966-ban Budapesten rendezték az Európa-bajnokságot, ennek a fő szervezője, mentora Mindszenty János volt, aki bíztatta a fiatalokat, hogy menjenek bíráskodni. Én is belekerültem a rendszerbe, megkaptam a beosztást, elkészítették a formaruhámat. Mondta János bácsi, hogy én a maratoni útvonalon bíráskodom, Gödöllő külsőn, de kértem, hogy miután ugyanazon a napon volt a 80 gát előfutama, és abban indult a menyasszonyom, szeretném megnézni. Mondta, semmi akadálya, „add le a ruhád, és menj nézd meg!”

– Kemény.

– Igen, de később maga mellé vett, és ő volt – mai kifejezéssel – a menedzserem, ott segítette a pályámat, ahol tudta.

– Melyik volt a legemlékezetesebb versenyed?

Gondolkodás nélkül válaszol.

– Teljesen egyértelmű, hogy az 1998-as budapesti Európa-bajnokság. Nem az volt az első, mert amikor János bácsi maga mellé vett, 1994-ben már dolgoztam a lóversenypályán, a mezei világbajnokságon, és akkor azt mondta: „Félreállok, és te csinálod.” Az volt az első önálló olyan munkám. Érdekes volt, de például mindig gondot okozott nekünk a nemzetek zászlóinak szabályos felhelyezése. János bácsi elvállalta, hogy intézi. Jól álltak, színekkel megfelelő sorrendben, fektetve, állítva szabályosan, nem ferdén. Olyan kollégákkal dolgoztam, mint Jeszenszky László, Mátraházi Imre, dr. Schulek Ágoston, dr. Nyerges Mihály, Orendi Mihály, Mérei László, dr. Pikó Károly vagy Angyal János és persze Mindszenty János. Azóta, egészen a mai napig, az országos bajnokságoktól a Gyulai István Memorial - Atlétikai Magyar nagydíjig minden hazai, nemzetközi versenyen az egyik szervező én vagyok, főleg a sportszakmai, versenybíráskodási és a technikai rész tartozik hozzám.

– Hogy bírod?

– Hol kopogjam le? – kérdezi mosolyogva. Készülünk a 2023-as világbajnokságra, én, lehet az öregség, türelmetlenség miatt, de mindig bántom a fiatalokat azzal, hogy megkérdezem: hogy állunk? Mert 1998 előtt már évekkel korábban elkezdtük a szervezést. 1993-ban kaptuk a megbízást, akkor tanulmányi úton voltunk Athénban, megnézni, hogy is van a szitu. Változott a világ, a mai versenytechnika már olyan, hogy nem kell öt-hat évig készülgetni. Anno, az Európa-bajnokság előtt volt egy főnök, Mátraházi Imre, a stadion második emeletén volt irodája, egy kolléganővel. A végén – 1997-től – 16 főállású kollégával dolgoztunk az Európa-bajnokság előkészítésében. Büszke vagyok rá, hogy 1500 ember tartozott a kezem alá, a vízosztóktól az őrző-védőkig. Sok versenyen voltam, sokat láttam, de ez volt a csúcs.

– Említetted a 2023-as, budapesti világbajnokságot. Nyilvánvalóan ott leszel.

– Ennek két feltétele van. Az első, hogy megéljem, a második, hogy hívjanak. A hívásnak talán nem lesz akadálya, mert a legfőbb főnök azt mondta: „Laci, számítunk rád”. Még nem tudom, hol tartanak. Csinálják, nem kell elkapkodni, de szívesen segítenék. Igaz, 2007-től elhatároztam, hogy leépítem magam. Nem csak én, többen is az idősebbek közül. Ott vagyunk, csináljuk, de egyre kevesebbet vállalunk. Nem volt könnyű tudomásul vennem, hogy nem én vagyok a felelős. Volt, amit direkt, volt, amit nem teljesen szándékosan csökkentettünk, de jól alakul a dolog. Van mögöttünk, aki meg tudja oldani, de nem mindent. Rózsa Pistára hivatkozom, mert neki is többször feltették a kérdést, mi lesz, ha ti már nem csináljátok? Mondom, Mátraházi-Mindszenty is abbahagyta egyszer. Alakul a dolog. Nem vagyok ebben a tekintetben nyugodt, de alakul.

Ennél a pontnál talán a Charles Bronson keménységű arc felett megjelenik pici felhő, mert aggódik, szeretné biztonságban tudni a jövőt.

– Van titok?

Most először áll meg a beszédben. Nem válaszol azonnal, mert érzi, hogy amit mondani akar, annak komoly jelentősége, üzenete, súlya van.

– A tisztesség minden előtt. A szabályokat be kell tartani. Mi lényegtelenek vagyunk, a verseny a sportoló, az eredmény, a látvány és ma már a televízió a fontos. A családi eseményeken – gyermekeim, unokáim születése, évfordulókon – túl a legfontosabb esemény az életemben a 98-as Európa-bajnokság volt. Nagyot dolgoztam, nagyon élveztem, remek csapat volt mellettem, egyetlen egy óriási hiba volt, és ez ma is meghatározza a munkámat: nem tudok angolul. Soha egy szót sem beszéltem, és ez nagy baj. Öt éve nem merek technikai értekezletre menni, mert nem lehet csak a tolmácsra hagyatkozni! Nem mondhatom verseny közben, hogy jöjjön valaki és fordítsa le, hogy mit mond Omar McLeod. Lehet, hogy pont ezért itthon a versenybíráskodásban szépen felépített karrierem volt. Csak itthon…

– Mi lesz, ha már – Rózsa Pistával együtt – nem bírjátok?

– Voltak már nagy párosok, akik abbahagyták. Harminc évig csak a Mindszenty-Mátraházi kettős volt. Most mi vagyunk, de ha befejezzük, jönnek újak. Az élet nem állhat meg.

– Jövő?

– Nagy ajándék lenne a sorstól, ha a 2023-as világbajnokságon szerephez jutnék…

 

Gál László 1942. december 30-án született a Baranya megyei Vajszlón. Édesanyja varrónő, édesapja malomgépész volt. Öccse, négy évvel fiatalabb nála. A Hernád utcai általános iskola után a XIII. kerületi fiúgimnáziumban érettségizett, majd a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán végzett. Felesége Pető Mária, egykori atléta, 52 éve házasok. Két lánya és négy unokája van. Hite szerint csak ezzel a családi háttérrel volt lehetősége tisztességgel, becsülettel végezni a munkáját. 1962 óta versenybíró. Pályafutása során sok elismerésben volt része, számos szervezet díjazta, többek között megkapta a „Veterán Jelvényt”. Ez a legmagasabb IAAF kitüntetés, ami civileknek, amatőröknek adható. 

 

A következő részben Rózsa Istvánnal beszélgetünk.

Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2020 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.