Velünk élő legendák – 4. rész

Kovács György
„Csak azt sajnálom, hogy nem tanultam meg főzni…”

Hűség, nyugalom, pontosság, megbízhatóság, ez jellemzi az indítót, aki 74 évesen is – hétről hétre – versenybírói pólót húz, utazik, ellenőriz, anyanyelvükön vált pár kedves szót a sportolókkal, feláll az emelvényre, kezébe veszi a pisztolyt és útjára engedi a futókat. Kovács György 49 éve indító. Interjú.

Dunakeszin született, a II. Világháború miatt sokat szenvedő kisvárosban. Azóta sem hagyta el az immáron több, mint 40 ezer lakosú települést, melyet a Dunakanyar kapujaként is emlegetnek. Tulajdonképpen csak akkor lépett ki a 31 négyzetkilométeres „fatornyosból”, amikor gimnáziumba, főiskolára kellett utazgatnia, no meg persze az atlétikai versenyek miatt.

– A Dunakeszin befejezett általános iskolai tanulmányaim után bekerültem a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba. Szerettem azt az iskolát! Keller Gyuszi bácsi, az igazgató-helyettes már akkor erőltette a komoly testnevelés-oktatást, meg azt, hogy a suli labdarúgócsapata értelmezhető eredményeket érjen el a középfokú tanintézetek versengésében. Általában tagja is voltam a kezdő tizenegynek.

– Innen biztos, hogy legalább egy kanyar kellett az atlétika felé…

– 1963-ban – elsőre – felvettek a Testnevelési Főiskolára, ott is foci szakirányba mentem, ugyanakkor az atlétika volt a másik nagy szerelmem. dr. Bácsalmási Péter  (Bácsalmás, 1908. november 16. – Budapest, 1981. május 20., olimpikon, tízpróbázó, hármasugró, rúdugró, kosárlabdázó, főiskolai tanár, mesteredző, sportvezető. A szerk.), Koltai Jenő (Gerelyhajító, majd sikeres edző, szövetségi kapitány, Kulcsár Gergely és Németh Angéla mestere, a TF főigazgatója, majd az immáron egyetemi rangot kapott intézmény első rektora. A szerk.) elképesztően nagy emberek a szememben, ők tanítottak. Jól sikerült az atlétika szigorlatom, megkaptam az edzői papírom, sőt harmadosztályú versenybírói engedélyt is kiérdemeltem.

– Kipróbáltad a versenyszámokat, melyekben bíráskodsz?

– A főiskolán persze mindent kellett csinálni, de nem voltam atléta. Focival kezdtem, apámmal jártam a Népstadionba, még Puskásék idejében. Pályámnak része volt, hogy eltévelyedtem a labdarúgás felé. Nem volt állás a közelben, rádumáltak, hogy menjek focizni a Budafokba. Az akkori erkölcsi színvonaláról nem akarok beszélni, de ott világtörténelmi esemény történt velem. 1967-ben, a Fehér úti pályán játszottam a Budafok– Egyetértés meccsen, amikor villámcsapás miatt meghalt az egyik játékos, Kiss László (A sportsajtóban Kiss III. néven volt ismert. A szerk). Bokáig ért a víz, kiabáltunk a játékvezetőnek, hogy fújja már le, de nem lehetett, mert totó-meccs volt. Két-három napra rá meghozta a FIFA a döntést, hogy ha villámlik, félbe kell szakítani a meccset. Azóta is él ez a szabály.

– Mikor kezdtél atlétikai versenyeken bíráskodni?

– Nem vagyok vándormadár típusú. 1970-ben megpályáztam a Gárdonyi Géza szakközép- és szakmunkásképző-iskolai állást, és 2007-ig tanítottam ott. Szerettem a tanítványaimat, jól lehetett dolgozni velük. Aztán fordulat történt az életemben: egy héttel a belépésem után megjelent a szakfelügyelő, Bodnár Ferenc tanár úr, imádnivaló ember, ő jelezte, hogy a Pest megyei atlétikai szövetség rosszul áll versenybírókkal. Mondta, hogy menjek ki a hétvégi versenyre, jól fogom érezni magam. 1970-ben a kezembe nyomtak egy pisztolyt. Azt sem tudtam, mit csináljak, kérdezték, mit tanultam a TF-en. mondtam, hogy ezt is-azt is. Mentem indítani, és azóta csinálom. Felemelő és torokszorító esemény volt 2017-ben, amikor a TF rektora neki a gyémánt, nekem pedig az arany diplomát nyújtotta át. Megvoltak a lépcsőfokok, harmad, másod szint, gyakorolni kellett, vizsgákat tenni, és eljutottam az országos minősítésig, azt már a szövetség szervezte nekünk. Sikerült, bekerülni a névjegyzékbe, és elkezdtek oda is hívni. A focit töröltem az életemből, és egyre inkább belelendültem. Két nevet kell megemlítenem: Adrigán Jóska bá' és Margitai Attila. Ez a két ember meghatározta a pályámat. Mindkettőjüktől „loptam”, amit csak lehetett. Láttam, hogy precízek, pontosak, kommunikálnak a versenyzőkkel. Pályám során ritkán támadtak, pedig az indítás az, amihez ugye mindenki ért. Itt ragadtam, amit el lehet érni Magyarországon az atlétikában versenybíróként, azt teljesítettem. Soha nem volt balhém, talán elismerték, amit csináltam. Magyar bajnokságok, nemzetközi, vidéki versenyek, debreceni U23-as Európa-bajnokság, EYOF Győrben, valamennyi versenyre – ami számottevő volt – hívtak.

– Melyiken érezted magad legjobban?

– Olvastam, az előző interjúkat, és láttam, hogy mindenki az 1998-as Európa-bajnokságot említi. Tényleg csodálatos volt, telt alsó karéj a Népstadionban, én is ezt tudom megemlíteni, ez volt az egyik csúcs. Ugyanakkor a Gyulai István Memorial – Atlétikai Magyar Nagydíjakat szeretném ebbe a körbe beemelni. Egyrészt a világhírű versenyzők miatt, másrészt az a show, ami nagyon kell az atlétikában, az varázslatos. Precíz, pillanatnyi pontosság, profi rendezés, kiváló speakerek. Hála a technikai fejlődésnek olyan együttműködés van, hogy mi is össze vagyunk kapcsolva az „irányítótoronnyal”, és olyan embereket indíthatunk, akik félelmetesek, zsenik, világsztárok. Gatlin, Subenkov, Baji – aki nálam futotta a legjobb idejét –, hogy csak néhányat említsek. Nekem a „Gyulai” is ott van közvetlenül az Európa-bajnokság mellett, mert amikor az én szavamra többezer ember csendben vár, eldördül a pisztoly, és kiömlik a hang, felrobban a stadion, még most is borsódzik a hátam, ha rá gondolok.

– Milyen változásokat tapasztaltál a munkádban az elmúlt 49 évben?

– Amikor kezdtem, az indítónak nagy hatalma volt. Kézi méréssel mentünk, de ha ő hibázott, akkor sem lehetett felülbírálni, csak ha nagy hülyeséget csinált, és valaki legfelülről jött, leválthatta, de nem mondhattak ellent neki. Az elektronika bevezetésével a szerepünk kicsit csökkent. Indítóként a gépet már én nem bírálhatom felül. Nekem első szempont, hogy ezt el kell fogadnom. Ám vannak határesetek, mert a gép beállítása is olyan, ahol én szemmel nem látom a kiugrást, de a gép mutatja, rá kell hagyni. Kapok még rajtkoordinátort, futószám-versenybíró is van felettünk, aki nyugodtan azt mondhatja, hogy elrontottuk. Jobb ez így.

– Igaz, hogy egyszer a Seiko indítórendszerét is megkérdőjelezted?

– 2004-ben világbajnokságot rendeztünk az – akkor még – új Papp László Budapest Sportarénában. A világhírű japán cég, a Seiko biztosította az indító- és méréstechnikát. A technikai értekezleten megkérdeztük, mi van akkor, ha indítok, látom, hogy hiba van, de a rendszerük nem lövi vissza. Azt mondták, olyan nem létezik, ki van zárva. Én azért is magamhoz vettem még egy pisztolyt. 60 gát döntőt lőttem, az 1-es pályára került egy olyan francia-indiai kinézetű atléta. Felálltak, elmondtuk a dolgokat, már majdnem lövök, amikor a leány felemelte a fenekét. Indítottam, majd visszalőttem. Akkorát szólt – fedett pályán – a 9 mm-es, mint egy ágyú. Mellettem állt a rajtkoordinátorom, Tóth Pista. Kérdezte, mit vettem észre? Mondtam, úgy láttam, bemozdult az egyes. A leány nem szólt semmit, sárgát kapott, visszament a rajtgépbe. Este hazarohantam, épp ment a televízióban az ismétlés. Mutatták a 60 gát döntőt, és mondta a sportriporter, hogy az egyes pálya bemozdult, észrevette az indító, visszalőtte. Szerinte is jó ítélet volt. Jóleső érzés volt, hogy négy kamerából megmutatták, hogy helyesen döntöttem. Ez mély nyomot hagyott bennem.

– Milyen viszonyban vagy a futókkal?

– A versenyzőkkel soha nem volt bajom, a pedagógia háttér – hogy szabolcsi gyerekeket tanítottam – sokat számít. Egyszer volt valamelyik nemzetközi versenyen egy lengyel futó, négy mássalhangzó a nevében, egymás után. Küszködök a felolvasással, odahívom, kérdem, hogy kell mondani, elárulja, megköszönöm lengyelül – mert ezt tudom – ő meg mosolyog. Ugyanezt németül, franciául, angolul konyhanyelven ismerem. Ezek apróságok, de sokat segítenek. Vagy például a lányoknál másik kolléga indít, én szedem őket össze. Soha nem mondom a teljes nevet, keresztnevükön hívom őket, úgy érzem, ez bevált. Baji Balázs, vagy Szűcs Valdó odajönnek, kezet fognak. Valami lehet ezek szerint, mert ez nem kötelező, de jóleső.

– Szűk négy év, és Budapest lesz a házigazdája a szabadtéri világbajnokságnak.

– 77 éves leszek akkor. Ma egyébként nemzetközi trend, hogy nagy versenyekre az IAAF, vagy az európai szövetség küldi a bírókat, úgyhogy nem tudom. Ha meghívnak boldog leszek, de nem tartom valószínűnek, hogy indító leszek. Még meg kell élni, mert abban a korban vagyunk, amikor bármi történhet. Igaz, testnevelői múltam miatt a folytonos mozgást megszoktam, volt, hogy nem is tudtam, ki a háziorvosom, bár a nyugdíjazásom óta már a mobilszáma is megvan…

– Boldog embernek látszol.

Az is vagyok, de nagy bánatom, hogy nem tanultam meg főzni és angolul. Látok férfiakat, akik piszok jól kezelik a fakanalat, irigylem őket. Édesanyám kiváló szakács volt és a feleségem is remekül főz, nem kerültem kényszerhelyzetbe. Az angollal meg az a helyzet, hogy ha megtanulom, lehetett volna nemzetközi szinten is előre lépnem. A mai fiataloknak szerencséjük van, nekik picit könnyebb, de ezen ma már felesleges búslakodni…

Kovács György 1945. április 12-én született Dunakeszin. Munkás családból származik, édesapja asztalos volt, édesanyja háztartásbeli. Szülei egyszerű emberek voltak, de mindenben támogatták. A főiskola elvégzése után ismerkedett meg feleségével, Zsuzsával. 51. házassági évfordulójukat 2019 júliusában ünnepelték. Egy gyermekünk született, Zsuzsi, unokája, Anna 15 éves. Dunakeszin él a mai napig.

A korábbi interjúk itt:

1. rész (Gál László),2. rész (Rózsa István),3. rész (Margitai Attila).

 

 

Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2019 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.