Jenkei Péter és Ménes Anita az idei hegyifutó országos bajnokunk

A maratoni címvédők közül az egyik itt is nyerni tudott, a másik sokáig vezetett, aztán hárman megelőzték

A koronavírus-járvány kitörése utáni első itthoni országos bajnokságot a Mátrában rendezték: ebből máris kitalálható, hogy a hegyifutó ob-ról van szó.

A résztvevők 5 és 10 kilométeren versenyeztek egymással a különböző korosztályokban – a felnőttek nyilván a hosszabbik távon futottak a maga több mint 800 méteres szintkülönbségével. Amikor eldőlt, hogy idén indul Jenkei Péter, a maratoni futás honi címvédője vált az első számú esélyessé, és a Vasas versenyzője igazolta is ezt: magabiztosan nyert, kereken három percet vert a második helyezettre, aki Kis Áron lett a VEDAC-ból, a harmadik a honvédos Khoór Bence.

"A rendhagyó versenynaptár miatt idén el tudtam indulni a hegyifutó országos bajnokságon, már évek óta mozgatja a fantáziámat. Az esős idő még extrémebbé tette a versenytávot, nagyon saras-vizes volt a pálya. Ennek ellenére végig jól tudtam haladni, igyekeztem jól beosztani az erőmet, ami itt mindenképp nehezebb, mint egy síkfutó versenyen. A fiatal győri Marx Balázs végig közel volt hozzám, így nem lehettem nyugodt, az utolsó két kilométeren váltottam ritmust és kerültem tőle kicsit távolabb. Összességében nagyon tetszett a verseny, örülök, hogy kipróbáltam magam rajta" – tudtuk meg Jenkei Pétertől, a férfiverseny győztesétől.

A hölgyeknél viszont meglepetés született, a tiszakécskei Ménes Anita győzött 32 másodperces előnnyel az ezüstérmes Merényi Tímea előtt, aki a Szkíta Sportegyesület színeiben indult, míg a bronzérmet a diósgyőri Németh Luca szerezte meg. Itt a legjobb magyar maratonista, Gyurkó Fanni negyedikként ért célba, mindössze nyolc másodperccel lemaradva a dobogóról, az aranyéremtől pedig 55 másodperc választotta el. Ebből is látszik, a nők viadala alakult szorosabban.

Most pedig álljon itt az aranyérmes, Ménes Anita hosszabb beszámolója: "A vírusos időszak utáni korlátozások feloldásával újra lehetőségünk nyílott arra, hogy részt vegyünk versenyeken. Így futóversenyekre kiéhezve június vége óta minden hétvégén elindultam valamilyen megmérettetésen, és igyekeztem főleg terep- és hegyi versenyeket keresni. Az év egyik kiemelt versenyeként tűztük ki edzőmmel, Német Károllyal a hosszú távú hegyi ob-n való indulást, ami igaz, hogy elmaradt, de a felkészülést nem hagytuk abba, reménykedve a verseny mihamarabbi megrendezésében. Az ötlet, hogy a rövid távú hegyi országos bajnokságon is rajthoz álljak, június végén jött, amikor értesültem róla, hogy ez lesz az első országos bajnokság, amit idén megrendeznek majd. Igaz, a hosszú távú hegyi ob-t kétszer is megnyertem, de itt mégse álltam olyan magabiztosan a rajthoz, hiszen rövid távon még nem indultam, a pálya útvonala is csak térképről és mások elmondása alapján volt ismerős számomra, és az erős női mezőnyt mérlegelve reménykedtem a dobogós helyezésben, de nem gondoltam volna, hogy megnyerem. Szerencsére a verseny napján, szombaton futáshoz optimális időre ébredtünk, és elállt az eső is.

Tizenegy óra után pár perccel elrajtoltunk Parádfürdőről, hogy a hosszú kaptatókon keresztül eljussunk a Kékestető csúcsára. A pálya az éjszakai szakadó eső miatt nagyon fel volt ázva, emiatt a tervem az volt, hogy az első másfél kilométeres betonúton vezető szakaszt erősen elkezdem, aztán ahogy az útvonal engedi, egy egyenletes iramra beállok. Örömmel konstatáltam, hogy a folyamatos emelkedők és a saras ösvények ellenére a távolság csökkent a női mezőny élén haladó Gyurkó Fanni és köztem. A verseny első felét így tettük meg egymás mögött haladva a technikás, patakon átkeléssel és néhol a sárban bokáig elmerülő résszel tarkított földutakon. Szinte folyamatosan felfele meneteltünk, a nyolcszázötven méter szintemelkedés mellett eltörpült a hetvenöt méteres lejtős rész. Féltávhoz érve kezdtem egyre jobban feljönni, és átvettem a vezetést. Itt csillant fel bennem a remény, hogy akár meg is nyerhetem a versenyt. A legnehezebb szakasz a Gabi-halála-emlékhelytől a csúcs fele vezető egykilométeres táv volt, amelyen több, mint kétszáz méter szintkülönbséggel kellett megbirkóznunk. Erről a meredek, emelkedős szakaszról kiérve már tudtam, nincs sok hátra. Onnantól már az utolsó pár száz méter technikás volt, de kevesebb szintet tartalmazott. A cél fele vezető hepehupás, néhol sziklás ösvény már szinte sík volt a mögöttünk hagyott terephez képest. Az erdőből kiérve meg is pillantottam egyből a célkaput, azt már csak a célba érésem után láttam, hogy a női mezőny sorrendje mögöttem átrendeződött. Azt, hogy milyen erős verseny alakult ki, az is bizonyítja, hogy az első öt női versenyző egyaránt egy percen belül ért célba. Összességében elégedett vagyok a teljesítményemmel, remélem, jövőre még tapasztaltabban állok rajthoz, és sikerül megjavítanom az idén elért időeredményemet."

De mindenkit megillet a gratuláció, aki az esős időben, a saras ösvényeken felért az ország legmagasabb pontjára, a Kékestetőre. Főleg, hogy a szervezők által kijelölt útvonalak csupán minimális lejtést tartalmaztak, szinte végig felfelé kellett futniuk az indulóknak, a nehéz és technikás szakaszok magas fokú felkészültséget igényeltek.

 

Csatolt dokumentumok: 
Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2020 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.