Országos csúcsot futott hatvan gáton a glasgow-i fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságon, majd a célba érkezés után megsérült, s emiatt lemaradt a döntőről. A lefegyverző mosolyú Kozák Lucát Debrecenben kísértük el kedvenc kávézójába, az egyetemre és edzésre, miközben beszélgettünk a makacsságáról, kapcsolatáról az edzőjével és a nemzetközi siker felé vezető útról.

Kozák Luca gyerekként is nagyon mozgékony volt, két öccsével kipróbált szinte minden sportolási lehetőséget Debrecenben. A szülők rendíthetetlenül vitték őket sportolni mindenhova, Luca kosárlabdázott, vívott, trambulinozott és aerobikozott is, mígnem ötödikes korában az egyik legjobb barátnője előállt azzal az ötlettel, hogy nézzenek körül az atlétikai pályán. És ahogy az lenni szokott, kettejük közül Luca ragadt ott.  „Faragó Klári néninél kezdtem el atletizálni heti háromszor, de az még lazább volt, mondhatni, akkor mentem le edzésre, ha volt kedvem – emlékezett vissza a Debreceni SC-SI 22 éves versenyzője kedvenc debreceni kávézójában ülve. – Csak az alapgyakorlatokat végeztük, és jó kis társaság alakult ki – bár ha az atlétákat arról kérdezik, miért választották a sportágat, majdnem mindenki a jó társaságot fogja első indokként említeni.”

Már akkori edzője is észrevette, hogy a kislánynak jól menne a gátfutás, mivel gyorsan tanul meg új mozgásformát. De azt is konstatálta, hogy amilyen ügyes, olyan makacs is, így „erősítésért” Suba Lászlóhoz fordult, akinek csoportjában akkoriban korosztályos bajnok és válogatott atléták is dolgoztak. Azt kérte tőle, próbálja rávezetni Lucát, hogy érdemes lenne a gátfutással próbálkoznia. A tréner meg is ismertette vele, azzal a magyarázattal, hogy serdülőkorban mindent ki kell próbálni, a dobást, az ugrást és a gátazást is, hogy kiderüljön, mihez van tehetsége.„Luca valójában észre sem vette, hogy már gátra gyakorolunk, mert szépen, fokozatosan csempésztük bele az edzéseibe – mondta Suba László. – Eleinte kisebb akadályok fölött kellett átugrálnia, így teremtettük meg az alapokat. A csoportban pedig több remek gátasom volt, akikkel együtt dolgozott, és gyorsan megfogta az egész hangulata, varázsa.”

Hamar kiderült, hogy a fiatal sportoló gyors, sorjáztak is a sikerei síkfutásban, aztán egyszer csak Suba László arra kérte, induljon el a nyolcvan méter gátfutást, a háromszáz méteres síkfutást, a távolugrást és a nyolcszáz méteres síkfutást magában foglaló serdülő négypróbában. Mivel a tizennégy éves Luca egyikben sem érezte különösebben jónak magát, tessék-lássék tiltakozott, de végül rábólintott. A versenyt a Puskás Ferenc Stadionban rendezték, és tulajdonképpen ott ébredt rá ő is, hogy tud gátazni.

„Ez nemcsak engem lepett meg – mondta a versenyző. – Visszanézve az akkoriban készült videofelvételeket, technikám még alig volt, de ösztönösen éreztem a mozgást. Abban az évben indultam a serdülő országos bajnokságon is, életem talán harmadik gátas versenye lehetett, és rögtön harmadik lettem, mire Laci bá behívta szüleimet, hogy úgy látja, ideje komolyabban vennem az edzéseket.”

Úgy is lett, a sík- helyett egyre inkább a gátfutás került előtérbe, és nemcsak azért, mert Luca megszerette magát a versenyszámot, hanem mert edzőjével beszélgetve rájött, nemzetközi szinten sprinterként jóval nehezebb lenne kiemelkedő eredményeket elérnie, mint gátasként. Amíg a tengerentúlon leginkább sprintereket képeznek a gyors futókból, Európában jobban figyelnek a technikára, ezért a kontinens gátasainak több keresnivalójuk van az elitben.

NEM IJED MEG A KIHÍVÁSTÓL

Így aztán egyre szorosabb és sikeresebb lett edző és tanítvány kapcsolata. Lassan tíz éve dolgoznak együtt, és bár párosuk jól működik, a „kötelező” veszekedés azért nem maradt el köztük sem. Már három éve dolgoztak együtt, egy téli edzés alkalmával Luca kijelentette, márpedig ő nem fut négyszáz métert, hiába az a feladat. Edzője nem vitatkozott, nem könyörgött, csak annyit mondott: menjen szépen haza, gondolkozzon el rajta, akarja-e ezt csinálni, mert duzzogva nem lehet, s csak akkor jöjjön vissza, ha igen a válasza. Luca másnap visszakullogott az édesanyjával, hogy folytatni szeretné, Suba László pedig „elejtett” egy lelkesítő, ám akkor könnyelműnek tűnő megjegyzést, miszerint ha Luca keményen dolgozik, szép eredményeket érhet el. Az idő őt igazolta: Luca 2013-ban bejutott a donecki ifjúsági világbajnokság döntőjébe, s a fináléban hetedik lett.

„Laci bácsi irányítása alatt nőttem fel, mindig tolerálta, hogy makacs vagyok, amit nem minden edző tett volna meg – folytatta Kozák. – Jó pedagó­giai érzék kell ahhoz, ha egy edző látja, hogy a tanítványa kicsit más, mint a többiek, akkor másképp is közelítse meg. Egyébként ő is makacs ám, sőt, néha kicsit vaskalapos is, és szerintem én is puhítottam rajta. Most már felnőttként kezel, ha azt mondom, szerintem inkább mást kellene gyakorolni, akkor ő is elgondolkodik rajta, és nem utasítja el a javaslatot rögtön, mint öt-hat évvel ezelőtt. Kicsit olyan nekem, mint a második apukám, aki előtt nincsenek titkaim, mert nem tudom, hogyan csinálja, de valahogy mindent megtud. Sokan kérdezték már tőlem, nem akarok-e Pestre költözni, de minek változtassak valamin, ami jól működik. Laci bácsival már kiismertük egymást.”

A tréner szerint Luca sikeressége a mentalitásából is fakad: nem ijed meg a kihívásoktól, a versenytől, és ha van előtte egy feladat, nem azzal foglalkozik, hogy milyen az időjárás és milyenek az ellenfelek. Nem keres kifogásokat. Jó versenyző típus, mert nemcsak tudja, mit akar elérni, hanem odaáll és meg is csinálja, lát és érez a pályán, és mindig ki tudja hozni magából, ami benne van. Így tett a 2015-ös svédországi junior Európa-bajnokságon is, amelyen óriási egyéni csúcsot futva szerzett ezüstérmet, mindenkit – többek között az edzőjét is – meglepve. Suba László pedig konstatálhatta, hogy amit évek óta mondogat, az kezd kézzelfogható közelségbe kerülni, és ebből a lányból tényleg lehet „valami”.

Két évvel később újabb fontos korosztályos világverseny következett, az U23-as kontinensviadal a lengyelországi Bydgoszczban, amelyen nem is a legidősebbként indult, inkább a középső korosztályt képviselte, de bronzérme jól jelzi, hogy így is meg tudta állni a helyét. Akárcsak a tajvani universiadén, amelyen szokatlan időjárási körülmények között győzött le erős ellenfeleket, és ismét harmadik lett. (Vincze Szabolcs, foto: Tumbász Hédi)

A teljes interjú megtalálható a nemzetisport.hu-n.