Rövid, ám annál sikeresebb magasugró pályafutása során négyszer nyert magyar bajnokságot, a mai napig az ő nevéhez kapcsolódik a megyecsúcs (közel négy évtizede) és két olimpián is a salgótarjáni színeket képviselte. Zsivotzkyné Komka Magdolnával, az olimpiai bajnok kalapácsvető Zsivotzky Gyula (1937-2007) özvegyével, a háromszoros olimpikon többpróbázó Zsivóczky Attila édesanyjával beszélgetett a nool.hu, aki augusztus elsején ünnepli 70. születésnapját.

– Fiatalon felfigyeltek tehetségére. Felelevenítené, hogyan is kezdődött a pályafutása – kérdeztük az SKSE egykori klasszisát.
– Mivel gyermekként nagyon mozgékony voltam, a szüleimnek azt tanácsolták, kezdjek el sportolni. Hét-nyolc éves lehettem, amikor édesanyám úgy döntött, hogy beírat a balettiskolába. A tanárnőnk, Irén néni, nagyszerű kis csapatot hozott létre, és minden évben egyszer, év végén rendezett egy vizsgaelőadást. Ott mutattuk be, hogy mit tanultunk egész évben. A későbbiek folyamán már komoly, kosztümös darabokat játszottunk. Ezek közül most is emlékszem a Diótörő és a Hattyúk Tava előadásaira. Szóval sok szép és izgalmas dolgot tanultunk ott. Irén néni biztatására, a negyedik osztály végén édesanyám elvitt a Fővárosi Balettintézet felvételi vizsgájára. Rengeteg jelentkező volt, de sikerült az utolsó előtti megmérettetésig eljutnom, ahonnan azért nem mehettem tovább, mivel abban az évben nem volt olyan magas fiú a jelentkezők között, aki a partnerem lehetett volna.
Ezek után kerültem az általános iskola tornász csapatába, ahol szép sikereket értem el városi, később pedig megyei szinten is. Ezt is a magas termetem miatt kellett abbahagynom. Még ma is őrzöm az akkor kapott érmeket, okleveleket.
Miután bekerültem a Május 1. úti Madách Imre általános gimnáziumba, és még mindig rengeteg energia tombolt bennem, részt vettem a tornaversenyeken, kézilabda bajnokságokon, és minden olyan sportversenyen, ahol szükség volt rám. Így kerültem kapcsolatba az atlétikával is, ahol már a kezdetek kezdetén igen sok sikerélményem volt. Ebben az időben a bátyám tagja volt a „Sese” atlétikai szakosztályának, így egyre többször ellátogattam vele az edzésekre, addig-addig, amíg ott ragadtam.

– Egymás után jöttek a rekordok és a sikerélmények. Ön szerint, ha ezek elmaradtak volna, akkor is kitart a sport mellett?
– Valószínűleg kitartottam volna akkor is, már csak a fölösleges energiáim miatt is, és azért is, mert egy nagyszerű közösségbe kerültem. De azért nem bánom, hogy másként sikerült.

– Hogy emlékszik vissza edzőire? Milyen tulajdonságai fogták meg önt?
– Mivel az ugró számokban értem el kimagasló eredményeket, ezért Szepesi Antalhoz, „Szepihez” kerültem, akinek rengeteget köszönhetek. Nagyszerűen látta meg, hogy technikát kell váltanom ahhoz, hogy még jobb eredményeket érjek el. Átlépő technikával már 152 centis első osztályú szintem volt, amikor áttértünk a hasmánt technikára, a mai fiatalok már nem is tudják, hogy ez mit jelent. Emlékszem a sok-sok küzdelemre, és sikertelenségre is. Versenyeken csak 125-130 centiket ugrottam. Szepi öntötte belém a hitet, a kitartást, aminek meg is lett az eredménye. Egy év után (16-17 éves voltam akkor), kezdtem ismét 150 fölött ugrálgatni, majd fokozatosan javultam. Így jutottam el 1968-ban az országos csúcsig, 168 cm-ig, és még abban az évben a Mexicoi olimpián a kilencedik helyre.

Szóval Szepire, mint edzőre, csak jó szívvel és szeretettel tudok gondolni. Mindig, minden munkát el tudott velem végeztetni, anélkül, hogy erőszakosan követelt volna bármit is. Valahogy mindig tudatta velem, hogy ez nem neki fontos, hanem nekem. Arra is nagy figyelmet fordított, hogy csak fokozatosan terheljen, nehogy túlhajszolja a fiatal szervezetemet. Minden nagyon jól működött. Így utólag visszagondolva, talán egy óriási hibát követtünk el mindketten, amikor a jobb eredmény elérése reményében edzőt váltottam, és ő ebbe beleegyezett. De akkor mindketten úgy gondoltuk, hogy ez így lesz jó.
Mivel az olimpia után, mint válogatott versenyző, rengeteg edzőtáborban vettem részt, eleinte még Szepi edzéstervei alapján, azután lassan-lassan átvette az edzéseim vezetését és tervezését Fejes Zoli bácsi, aki a válogatott távol-, és magasugrók edzője volt. Emberileg sok közünk nem volt egymáshoz. Ő megírta az edzéstervet, én megcsináltam, felügyelte az edzéseimet, szakmailag amit tudott, segített. Szépen fejlődtem is egy darabig, egy idő után viszont kezdtem érezni, hogy mindig fáj valamim, kisebb-nagyobb sérüléseimből csak nehezen tudtam felgyógyulni, de hát az edzésterv meg volt írva, azt meg kellett csinálni, mert jött a következő verseny. Ennek lett az eredménye 1972-ben egy komoly sérülés, amely a pályafutásom végét jelentette.

A teljes interjú megtekinthető a mellékletben.