Talán a hatvanas évek vége óta, amikor is a mexikói olimpián az atléták közül Zsivótzky Gyula és Németh Angéla is nyerni tudott, továbbá szereztünk egy ezüst-, és négy bronzérmet, nem beszéltek annyit Magyarországon a sportágról, mint az önkormányzati választások óta.

Sokak számára talán meglepő, hogy a vita egészen kulturált keretek között zajlik, a támogatók - legyenek akár versenyzők, akár pusztán szimpatizánsok - nem nemzethalált vizionálnak a visszalépés esetére, hanem kulturált imázsfilmmel készültek, és a világbajnokság előnyeit hangsúlyozva igyekeznek puhítani a másik oldalt. Az ellenzők pedig annak ellenére sem zárkóznak el a tárgyalástól, az értelmes párbeszédtől, hogy a stadionstop, mint olyan, a frissen megválasztott budapesti főpolgármester kampányában igen fontos szerepet kapott.

Nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy az atlétika vb kapcsán Magyarországon olyan dolog történt, amire nem sok példa volt az elmúlt három évtizedben: úgy tűnik, értelmes párbeszéd kezdődött. Most már csak az a kérdés, hogy ez a párbeszéd, egy mindkét fél számára elfogadható kompromisszumba torkollik-e, vagy megyünk vissza megint a balettbe ugrálni.   

Mert fontos tudni, hogy a kompromisszumon túl itt már nincsen semmi. 

Fontos látni, hogy a kérdés nem úgy merül fel, hogy ha nem rendezünk világbajnokságot, akkor abból a pénzből, majd veszünk lélegeztetőgépet, rehabilitáljuk a területet ősfákkal, vagy egy nagy atlétikai stadion helyett építünk három kisebb pályát mondjuk az utánpótlásnak. Ha nincs atlétika vb, akkor ez a pénz egyszerűen nincs. Nem lehet belőle venni/építeni semmit sem.

Ettől persze alkudozni lehet, sőt kell, erről szól a párbeszéd, fel lehet állni úgy az asztaltól, hogy mi támogatjuk a világbajnokságot, ti pedig kérlek támogassátok a CT-ket, mert nekünk pedig az a fontos. Csak azt is jó tudni, hogy ennek a mondatnak a tagadása csak egyféleképpen lehetséges: ha nincs vb, nincs semmi. 

Csak marad egy szeméttelep mementónak Csepelen.

Forrás: hosszabbitas.hu/Szabó Gábor