Kiss Antal neve és a gyaloglás hazánkban szinte már elválaszthatatlanná vált. A tizenegyszeres magyar bajnok és olimpiai ezüstérmes atléta december 30-án ünnepli 85. születésnapját. Összeállításunkkal őt köszöntjük ezen a különleges napon.

Tóni bácsi – ahogy a tatai edzőpályán ismerik – 1951-ben kezdett atletizálni, kezdetben közép- és hosszútávfutóként indult el a hazai versenyeken. Kilenc évvel később edzője, Kömlei Károly azért, hogy a gyöngyösiek pontot szerezzenek és megtartsák a második helyüket a Bányász Bajnokságon, a gyalogló versenyszámban indította el, Kiss pedig a legnagyobb meglepetésre győztesként hagyta el a pályát. Ettől a pillanattól kezdve nem volt kérdés, hogy ez az a szakág, amit neki szánt a sors.

„A gyaloglás egy technikai sport és szükséges hozzá a kiváló mozgásérzék, de én egyből ráéreztem a mozgásra és nem volt vele problémám”

– emlékszik vissza Kiss Antal a kezdetekre.

Azt, hogy mennyire feküdt neki ez a mozgásforma, az is bizonyítja, hogy alig egy év múlva ezüstöt, 1962-ben pedig már aranyérmet szerzett a Magyar Bajnokságon.

Két évvel később már első olimpiájára készülhetett.

„1964-ben ott voltam Tokióban, ahol egész jól versenyeztem és végül 15. lettem” – mondja.

Lendülete ezt követően sem hagyott alább, az 1966-os hazai rendezésű kontinensviadalon annak ellenére rajthoz állt, hogy nem sokkal előtte épült fel sérüléséből.

A mexikóvárosi olimpián 20 km-en esélyesként számoltak vele, ám ez a táv nem úgy sikerült számára, ahogy szerette volna. Ennek ellenére nem csüggedt, két nappal később már az 50 km-es szakaszon rótta a kilométereket, hogy végül olyan eredményt érjen el, amit senki sem várt tőle.

„Az 50 km-es verseny előtt két nappal indultam 20 km-en, ahol 14. lettem. Ezután mindössze egy napom volt arra, hogy átmozgassak és elmenjek az orvosi vizsgálatra, hogy engedélyezzék a részvételem. Szerencsére mindent rendben találtak, így október 10-én, 7 órakor elrajtolhattam a hosszabb távon. Az egyik legmelegebb nap volt. Hiába lett hűvösebb 3 órával később, nagyon megszenvedtük. Azt lehet mondani, hogy a magyar válogatottban még edzőpartnerem sem volt és mindig egyedül készültem. A verseny napján Dr. Szabó Miklós a csapat gyalogló-, közép- és hosszútávfutó szakág vezetője patronált. Csak annyit kértem tőle, hogy mindig mondja nekem, ki az, aki előttem van, ki az, aki mögöttem jön, és ők milyen állapotban vannak. Ezt olyan tökéletesen teljesítette, hogy nekem tényleg csak az erőm beosztására kellett figyelnem.”

Nemcsak Szabó Miklós segítsége jött jól számára, a hazai közönség is hatalmas erőt adott neki.

„Ez egy monoton sportág, de Mexikóban ennek volt a legnagyobb nézettsége. Nem véletlen, hiszen a rendező ország versenyzője, a 20 km-en ezüstérmes, José Pedraza is esélyesként állt rajthoz. Az 50 km-es számot az utcán rendezték úgy, hogy el kellett menni 25 km-t az egyik irányba, majd 25-t a másikba. Az emberek 6-8 méteres sávban álltak és ott drukkoltak. A mi sportágunkban ez nem volt jellemző, de mivel az utcán volt a verseny és az emberek gyakorlatilag ingyen láthattak egy olimpiai versenyszámot, rengetegen jöttek ki. Ez a szurkolás hatalmas élmény volt és feldobta a versenyt.”

A heroikus küzdelem végén ezüstérmesként érkezett be, és bár az orvosi stáb egyből a segítségére sietett, ő csak a saját lábán volt hajlandó elhagyni a pályát.

„Amikor beérkeztem, hordágyra akartak fektetni, de én kértem, hogy ne tegyék, csak terítsenek egy törölközőt a hátamra és kísérjenek be az öltözőbe, mert a saját lábamon akarok lemenni a pályáról. Mikor beértünk nagy szomjúság lett rajtam úrrá. Mikor ráálltam a mérlegre kiderült, hogy 7 kilót fogytam.”

Mégsem ezt a jelenetet tartja élete legmeghatározóbb pillanatának. Amikor arról faggatom, mi volt a legszebb része a mexikóvárosi olimpiának, elcsukló hangon meséli, nincs annál felemelőbb érzés, amikor ez ember a dobogón állva látja, ahogy hazája zászlaja egyre magasabbra kúszik.

A nagy sikert követően sem hagyott fel a sportággal, négy évvel később ismét kvalifikálta magát. A müncheni ötkarikás játékok után pedig további 2 évig maradt a pályán versenyzőként, igaz ekkor már az edzői feladatokba is belekóstolt.

„Még versenyzői pályafutásom alatt foglalkoztam gyerekekkel és a versenytársaimmal is. Tatabányán akkor még nem volt gyaloglás, Schiller Tivadar és Szabó János hosszútávfutókat győztem meg arról, hogy álljanak át. Ez jó ötlet volt, hiszen nagyon sok versenyen nyertük meg a csapatbajnokságot” - meséli.

Aktív pályafutását 1974-ben fejezte be. Utolsó versenyén találkozott vele először Urbán Ákos, a gyalogló szakág jelenlegi vezetője.

„Tóni bácsi utolsó versenyén együtt léptünk pályára Ajkán. Hatalmas megtiszteltetés volt így rajthoz állni. Én természetesen tudtam, hogy ő kicsoda, neki meg sejtelme sem volt róla, hogy én ki vagyok. Igazi egyéniség volt, aki nem versenytársat, hanem sporttársat látott a többiekben. Én 20 éves voltam, ő meg 39. Klassziskülönbség volt köztünk, de ezt egy pillanatig sem éreztette.”

A két sportoló kapcsolata az ezt követő években vált szorosabbá, amikor már mindketten az edzői pályára léptek.

Urbán Ákos szerint Tóni bácsi nemcsak hatalmas szeretettel, hanem felülmúlhatatlan szakértelemmel terelgette tanítványait.

„Közhelynek hangzik, de egy kiválóan felkészült szakember volt, aki edzőként ugyanúgy maradandót alkotott, mint versenyzőként. Két kiváló olimpikont nevelt ki, Füsti Edina és Urbanik Sándor személyében. Elméleti és gyakorlati felkészültségének köszönheti a sikerességét, hiszen ő az, akinek nem kellett elmagyarázni, hogy mit érezhet a sportolója verseny közben.”

Kiss Antal olimpiai érmet és számos élversenyzőt adott hazánknak, de Tatabányán is sokat köszönhetnek neki.

„Az, hogy Tatabányán a mai napig fennmaradt a gyaloglás, az neki köszönhető. A mostani edző, Farkas Zoltán is az ő tanítványa volt. Sok mindent megpróbált átadni, és még a mai napig is sokszor megfordul a sportpályán. Biztos vagyok benne, hogy a sport végtelen szeretete hajtja előre. Ha ő ezt nem csinálhatná és nem mehetne le a pályára, akkor üresek lennének a napjai” – mondja Urbán.

Ez utóbbit később Tóni bácsi is megerősíti nekem.

„A gyerekek hihetetlen szorgalma és akaratereje lenyűgöz. Nagyon jó látni, hogy meg lehet győzni őket arról, hogy amit csinálnak, azt szívből tegyék. A sportszeretet mai napig a pályán tart. Sokat pihenek, és elintézem azokat a teendőket, amiket meg tudok csinálni, de a sport is szerepet kap a mindennapjaimban. Mindegy, hogy úszás, torna vagy kajak-kenu. Ha van lehetőségem, minden versenyt megnézek, hiszen nekem a sport az életem”

– zárja gondolatait, miközben én végig azon gondolkodom, remélem a sportág követői még nagyon sokáig hallgathatják történeteit és jótanácsait.

Isten éltesse Kiss Antal!

Szerző: Sávoly Boglárka Luca