Készülve a 2023-as hazai világbajnokságra, a Magyar Atlétikai Szövetség megújítja a versenybírói képzés rendszerét. Ennek keretében alakult egy mentor bizottság is, amely a legtapasztaltabb versenybírókból áll, és az a feladatuk, hogy ne legyen olyan kérdés, amire ne tudnának választ adni. A szakma szépségeiről, a mentorbizottság feladatairól és a világbajnokságról a testület vezetőjével, Gál Lászlóval beszélgettünk.

- Hogyan került be az atlétika világába?

- 1957-ben a testnevelőm hatására kezdtem atletizálni. Sosem voltam kiemelkedően tehetséges, de nagyon szerettem a sportágat. 1962-ben elvégeztem a versenybírói tanfolyamot, ekkor azonban még versenyeztem és edzőként is tevékenykedtem. 1973-tól Mindszenty János maga mellé vett, és attól a pillanattól kezdve az összes versenyen ott voltam vele. Sokáig együtt űztem ezt és az edzősködést, sőt azoknál az egyesületeknél, ahol dolgoztam általában valamilyen társadalmi funkciót is betöltöttem. 1994-ben János bácsi bejelentette a visszavonulását, és azt mondta: most már tiéd a pálya. Ettől a pillanattól kezdve jellemzően valamilyen vezető szerepet töltöttem be a versenyeken.

- Miért pont a versenybíráskodásra esett a választása?

- Az atlétikától sosem szakadtam el, 1973-tól pedig fő szempontként a versenybíráskodás lebegett a szemem előtt. A végső döntést azért hoztam meg, mert a nagyobb lányom úgy nőtt fel, hogy szinte otthon sem voltam. Dolgoztam, munka után pedig vagy edzettem, vagy edzést tartottam. Amikor a kisebb lányom megszületett, akkor mondtam le végleg az edzősködésről. Ez azonban sosem egy könnyű döntés, mert akárhányszor elhatározza magát az ember, mindig jön egy ügyes és tehetséges kislány, aki miatt meglágyul az ember szíve. Nekem szerencsém volt ’74-ben.

- Melyik volt a legemlékezetesebb versenye?

- 1998-ban a budapesti Európa-bajnokságon én voltam a legmagasabb beosztásban. Versenyigazgatóként segítettem azt a kontinensviadalt és emlékszem, öt éven keresztül készültünk a lebonyolításra. A végén szinte már főállásban dolgoztunk a siker érdekében. Ki merem jelenteni, hogy ez volt a versenybírói pályafutásom legnagyobb élménye.

- Mi ennek a szakmának a legnagyobb szépsége?

- Talán maga a sportág. Én nagyon szeretem ezt a hivatást. 1957 óta vagyok ott minden versenyen, hát még belegondolni is sok. Én úgy gondolom, hogy a versenyzőkért dolgozunk, és tisztességesen tesszük a munkánkat. Van köztünk egy olyan íratlan szabály, hogy amennyiben kétséges egy-egy döntés, akkor a versenyző javára kell ítélni. Ezen kívül nagyon jól tud esni az embernek, amikor egy-egy világverseny után a többi ország szövetségeitől kap néhány elismerő szót tartalmazó levelet. Szerintem a bírók nagy része 80%-os tudással érkezik a pályára, de egy nagyobb versenyen ez akár 130%-ra is emelkedhet. A hazai bírók nagyon odafigyelnek, és mindig odateszik magukat.

- Nehézségek is akadnak?

- Van azért az is. Én például sokszor nagyon nehezen élem meg a különböző emberi reakciókat. Gondolok itt arra, amikor egy edzővel vitatkozni kell, vagy fegyelmezetlenség miatt haza kell küldeni egy versenyzőt, de említhetném az óvásokat is. A másik, ami szerintem nehéz, az a pénz. Persze nem ebből akar meggazdagodni az ember, és aki itt van szinte mindenki szívből csinálja, de azt el kell mondani, hogy sokszor egy egész hétvégés munka esetén is csak párezer forintról beszélünk. Szerencsére a szövetség felvállalta, hogy a vb-ig ő rendezi az összes nagy hazai versenyt, és a díjazást is megemelik. Hosszú távon ez szerintem sokat segít majd abban, hogy a pályán tartsuk a fiatalokat, akik munka mellett csinálják ezt az egészet.

- Mi az, amivel még motiválni lehet az újabb generációt?

- A világbajnokság biztosan sokat fog majd ebben segíteni. Azok, akik beleszagolnak a verseny légkörébe és végigcsinálják a felkészülést, nagyobb eséllyel szeretnek majd bele ebbe a hivatásba.

-Hogyan élte meg, hogy felkérték a mentorbizottság vezetőjének?

- Tulajdonképpen már hosszú évek óta ezt csinálom, csak akkor még nem volt neve ennek az egésznek. Több mint húsz évig voltam a versenybírói testület tagja, és ez alatt az idő alatt rengetegszer kérték ki a véleményem egy-egy esetről. Ezzel a testülettel ez a tevékenység talán még szebben kikristályosodik. Nekem ez egy olyan megbízás, ami nagyon megtisztelő. Nem tudom, hogy mennyire fogják igénybe venni a segítségemet, de nem panaszkodom, mert már most is sokan fordulnak hozzám segítségért.

- Pontosan milyen feladatokat fog ellátni?

- Külön kell választani az oktatást és a vb-re való felkészülést. Amennyiben az utóbbi szóba kerül, sajnos ki kell mondanunk, hogy a magyar versenybírói társadalom elöregedett és bizony nem egyszerű a vérfrissítés. Mivel nincs már országos kikérő, nehéz mindig embert találni a feladatokra. Én ebben próbálok segíteni. Tanácsot adok, hogy kik azok, akiket be tudnánk vetni és kit milyen feladatkörben tudnánk alkalmazni.

- Az oktatásban hogyan veszi ki a részét?

- Régen is képeztünk versenybírókat, csak akkor kevésbé volt szervezett, mint most. Elmondtuk a tudnivalókat, egyeztettünk a tanulókkal, majd kitöltöttek egy tesztlapot és kaptak rá egy minősítést. Most egy jól kidolgozott tananyagot állítunk össze és azt, amit eddig négyen vagy öten csináltunk, legalább húszan fogjuk. Dr. Horváth J. Krisztina vezetésével a fiatalok készítettek 15 előadást, ami kb. 13 órányi anyag. Én amennyire tudom próbálom Krisztiről levenni a terhet és átolvasom ezeket. Ezt követően elmondom a meglátásaimat. Tulajdon képen egy fajta „jobb kéz” próbálok lenni a rendszerben.

- Mik a tapasztalatai az eddig elkészült anyagokkal kapcsolatban?

- Most épp az alapképzés kidolgozásánál tartunk. Meg kell valljam, hogy nagyon élvezem ezt a munkát, és örülök neki, hogy ideáig eljutottunk. Még én is meglepődtem, hogy a fiatal kollégáim mennyire jó anyagokat készítettek. Lehet, butaság volt az, hogy eddig nem nyúltunk ehhez a generációhoz, mert azt gondoltuk, mi mindent meg tudunk oldani. Hát ez nem így van. Most már tudom és látom, hogy ők is képesek rá. Megoldják, nem is akárhogy.

- Mi az, amit a fiataloknak tanácsolna ezzel a szakmával kapcsolatban?

- Egyrészt nagyon fontos, hogy megtanulják az anyagot, és be is tartsák a szabályokat. Másrészt szerintem elengedhetetlen, hogy jó nyelvtudásuk legyen. A technika fejlődése nagy segítséget nyújt, mivel sok mindent levesz a vállunkról. Gondolok itt például az időmérésre. Persze ebbe az online világba is bele kell tanulni, de látva az idősebb kollégáim azt mondom, ez nem olyan nehéz. Ha viszont valaki nem tud angolul, akkor nagy problémákkal fogja szembe találni magát. Harmadrészt egy emberi dolgot emelnék ki: ezt csak akkor lehet szívvel-lélekkel csinálni, ha az ember mögött ott áll egy támogató család. Nekem sok tapasztalt edzőm mondta, hogy aki a sportban dolgozik az vagy elválik, vagy megromlik a viszonya a családjával. Nagyon figyelni kell az egyensúlyra.

- Említette, hogy most már a háttérből figyeli az új generációt. Hogyan éli meg ezt a változást, hogy már nem az „első vonalban” szolgál?

- Én talán azon kevesek egyike vagyok, aki magától lépett hátrébb néhányat. Egyrészt nem vagyok már fiatal, és bár szerencsére eddig nem betegeskedtem, szeretném, hogy ez így is maradjon. Másrészt egyre jobban tehernek éreztem a döntés felelősségét, ez alól most egy kicsit jobban ki tudok bújni. Persze nem volt egyszerű, sokszor visszavágytam, és előfordult az is, hogy visszaloptam magam egy-egy feladatra, de már örülök, hogy hátrébb léptem.

- Ha azt mondom önnek, 2023 mi az, ami először eszébe jut?

1998. Egészen más lesz ez a világverseny, de ha úgy tudunk felállni a végén, mint azon az EB-n, akkor elégedett leszek. Azt szeretném, hogy mikor véget ér, őszintén egymás nyakába tudjunk borulni, és azt tudjuk mondani: megcsináltuk. Hibázni persze mindig lehet, de mi nem fogunk.

- Mondhatjuk, hogy ezzel az esemény keretbe foglalná a pályafutását?

- Hadd meséljek el egy igen kedves történetet. Amikor kiderült, hogy itt lesz a verseny, a most 85 éves kollégám, Margitai Attila felhívott és egy dolgot kért tőlem: ”Laci, azt intézd el nekem, hogy a vb-n egyet lőhessek.” Ő már az 1965-ös Universiadén is ott volt indítóbíró segédként, így ez egy nagyon szép befejezés lenne neki. Nekem pedig ez a gyönyörű feladat jut, hogy elintézzem Attilának azt az egy lövést. Érjük meg!

Perlaki József 65 éve lát el versenybírói feladatokat az atlétikaversenyeken. Igazi veteránnak számít a pályán, akit mai napig hajt a sportág iránti szeretete.

„Korábban én is versenyeztem és azt szerettem a legjobban, hogy a munka és a sok edzés mindig meghozta az eredményét. Amikor a pálya mellől látok egy-egy győztes sportolót, mindig tudom, hogy mit él át és ez nagyon felemelő érzés. Nekem az eredmények azok, amik emlékezetessé teszik ezt a pályát, no meg a jó társaság. A versenybírók közt mindig jó a hangulat, sokat viccelődünk egymással. Nem tudnék azonban csak egy versenyt kiemelni, mert minden egyes eseményen van legalább egy olyan pillanat, amikor azt érzem, igen, ma is megérte kijönni. Amennyiben mégis valamit említenem kéne, két dolgot mondanék. Emlékszem amikor a bolgár magasugró lány, Stefka Kostadinova 2 méter fölötti magasságig jutott. Egy másik versenyen pedig az egyik hármasugró Európa-csúcsot állított fel. Akkor én voltam a szélmérő, és alá kellett írnom a jegyzőkönyvet, hogy a későbbiekben hitelesíteni tudják a rekordot. Ezekre a mai napig szívesen gondolok. Bár ez egy gyönyörű hivatás, a mai fiataloknak nagyon sok egyéb lehetőségük van, így nehéz őket a pályán tartani. Talán, ha többet tudnának a magyar atlétika kiemelkedő eredményeiről, meg lehetne őket fogni. Ami engem illet, én jeleztem, hogy még a 2023-as vb-n is szívesen segédkeznék, de úgy gondolom, hogy erre nem biztos, hogy sor kerül, hiszen ideje átadni a helyet a fiatalabbaknak. Amennyiben azonban a jóisten is úgy akarja, nézőként kilátogatok majd és szurkolok a jó eredményekért. A napokban olvastam, hogy megszületett Márton Anita kislánya, remélem a vb-re visszatér majd. Neki nagyon fogok drukkolni.”