Velünk élő legendák | 9. rész

Évtizedek óta neveli a fiatal gerelyes atlétákat, de fikarcnyit sem csökkent a munkába vetett hite, lendülete. Ha kell, a falon is átmegy, de ennyi idő alatt sem sikerült ellenségeket szereznie. Magyari József tipikusan az a karakter, aki miatt ezt a sorozatot indítottuk.

Második otthonában, a váci – az ő ötletének, munkájának köszönhetően is –, gyönyörűen felújított Reménység-pályán, a Vanyek Béla Sportcentrumban ülünk le beszélgetni. Pólóján elől Németh Angéla, hátul Németh Miklós stilizált alakja, de a nyaklánca és a pecsétgyűrűje is gerelyhajítót formáz. Mellényén Kulcsár Gergely és a „Magyari Team” felirat. Sugárzik róla, hogy imádja, amit csinál, legyen az intézményvezetés, vagy edzés.

Azt mondják, hogy Németh Miklós montreali olimpián elért 94.58 méteres dobása miatt jegyezted el magad a gerelyhajítással.

Így van. Borsod megyei gyerek vagyok, Mezőcsátról jöttem – nyolcezres település – addig azt se tudtam, hogy létezik gerelyhajítás. Fatornyosomban rendkívül jó testnevelőm volt, ezért is lettem pedagógus. Már hatodikos koromban megyeválogatott voltam kézilabdában, de az atlétikát is szerettem. A kezemből elszállt száz méterre is a kislabda, csak a főiskolán tudtam megjavítani az egyéni csúcsomat. Nyíregyházán kerültem Gulyás János bácsihoz, akinek kezei között Stefán Laci és Zsíros Sanyi, a két remek gerelyes is felnőtt.

Mikor dőlt el a sorsod?

Németh Miki – vele ma is jóban vagyunk, ő tervezte a váci dobópályát – gerelyhajítását hihetetlen volt látni, és azonnal elmentem Miskolcon a sportboltba, vettem magamnak egy Vosztok – orosz – fecske gerelyt és bementem a Kazincbarcikai Vegyész Sportegyesületbe. Mondtam, hogy Magyari József vagyok, gerelyhajító szeretnék lenni, van mindenem, csak kellene mellém valaki, aki ért is ehhez.

Kit „rendeltek” ki melléd?

Vinkó György súlylökőt. „Elefánt” volt a beceneve, ami sokat elmond, és mai napig nagyon jó a kapcsolatom vele is, meg mindenkivel. Én soha haragban nem voltam senkivel, nem jellemzett a szakmai féltékenység, sőt drukkolok a tehetségeknek, akkor is, ha ellenfelek. Ha segíteni tudok, megteszem, odaadom az eszközünket, megmondom, hogy mit csináljon, hogy jobban tudjon teljesíteni, ha kérdeznek. De csak akkor, ha kérdeznek. Én nem osztom az észt.

Így kezdődött a sportolói pálya, de miként folytatódott?

Verőcén alapítottunk egyesületet a feleségemmel (Oroszi Zsuzsanna, súlylökő. A szerk.), és húsz éven keresztül vertük az országot. Kétszáz fős iskolából készítettük úgy föl a gyerekeket, hogy az ifi-világbajnokságon a mi két tanítványunk szerepelt, a középiskolás világbajnokságon is, tehát mindig, ahogy nőttek föl, ott voltak a válogatottban. Ha összetartás volt, akkor tízből hat az én tanítványom volt, több éven át.

Feleségeddel sportszerelem volt?

Igen. Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán kerültünk össze, de már a sportversenyekről ismertük egymást futólag, csak ő váci lány volt, én meg borsodi fiú. Mindig csak az országos bajnokságokon láthattuk egymást.

Azt mondják, hogy a feleségednek is köszönhető, hogy edző lettél.

Maximálisan. Elkezdett dolgozni az iskolában, és nagyon ügyesen tartotta össze a csoportokat. Láttam, hogy tudja motiválni a gyerekeket és tulajdonképpen az ő ötlete, példája alapján kezdtem el dolgozni, majd alapítottuk meg a Verőcei DSÉ-t. Pályám kezdetén a sípokra gravíroztattam testnevelői tevékenységem mottóját:

„Az Edzett Ifjúságért” – a mai nap is ennek szellemében dolgozom, és élek.

„Arany korszak” volt. Talán még Németh Pali bácsi is gratulált az eredményeitekhez?

Pali bácsi fölhívott, és mondta, hogy elismerésre méltó, amit mi itt kitaláltunk ebben a kis műhelyben és ha kérünk segítséget, akkor rendelkezésre áll. Elmondja, bemutatja, hogy mit csinál Szombathelyen a kalapácsvetőivel, milyen rendszerben edz. Valóban azok az évek fantasztikusak voltak. Elért eredményeinket még a TF-en is elemezték és pozitív példaként emlegették Vágó Béla és Kovács Etele tanár úr óráin, mivel tudták, hogy még atlétika pályánk sincs.

Miért jöttél el Verőcéről?

Váltanom kellett. Az élet hozta. Ott is mint igazgató dolgoztam sokáig, majd az iskolát átadták az egyháznak, én meg a Boronkayba kerültem, biológiát tanítottam és kollégiumi nevelőtanár voltam. Azonnal szerveztem „Koli olimpiát”. Meghívtam kollégiumokat, több sportágban, sakkban, asztaliteniszben, kosárlabdában, fociban szerveztem meg versenyeket. Mi rajzoltuk, illetve terveztük az okleveleket feleségemmel, csomagoltuk a díjakat. Később, 2004-ben pályáztam megüresedett igazgatói állásra. Már a harmadik ciklust kezdtem meg, közben megcsináltam a mesterpedagógus képzést. Hívtak az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára is tanítani, ott a módszertani tanszéken dolgoztam, és az akkori rektor úgy döntött, hogy felterjeszt, és címzetes docensi címet adományoz a munkám elismeréseként.

Közben a pályán a gyerekek már elvégezték a bemelegítést, látszik, hogy várják Józsi bácsit, ő is menne már, hiszen minden mozdulatot figyel, javít. Ideje elengedni őt.

Két év múlva világbajnokság lesz! Mit fog adni a magyar atlétikának a hazai rendezésű verseny?

Nagyon bízom benne, hogy robbanásszerű változásokat fog hozni, ahogy a dzsúdóban „Atom Anti”, vagy kardvívásban Szilágyi Áron győzelmei. A magyar sikerek – mert azért bízom benne, hogy lesznek – azt hozzák magukkal, hogy több gyerek jön atletizálni, a szülők szívesebben hagyják itt őket, mert látják, hogy a létesítmények is fejlődnek.

Ha öt év múlva újra leülünk beszélgetni, mi lenne az, amiről nagyon szívesen számolnál be?

Nagyon szeretném, hogy továbbra is éljen Vácon az atlétika. Szikora Gyula kollégám tartotta életben, több, mint tíz éven keresztül egyedül. Legyen az edzéseinken dupla annyi sportoló, mint a mai napon. Remélem, hogy lesznek szponzoraink, támogatóink, azért, hogy minél egészségesebb fiatalokat tudjunk nevelni, fent tudjuk tartani megújult létesítményünket. Jó lenne, ha az MTK-val tudnánk olyan megállapodást kötni, hogy automatikusan adhatnánk át a tehetséges gyerekeinket – akik arra érdemesek –, hogy komolyabb szakmai és anyagi támogatást kapjanak, mint amit mi tudunk nyújtani. (Azért az MTK-val, mert Zoli fiam ott dolgozik gerelyes edzőként, már edzőtársam, akinek tehetséges tanítványaimat már át is adtam.) Ez fantasztikus lenne.

Nézem, hallgatom Józsi bácsit, ahogy a pályán beszélget a gyerekekkel, neveli őket, csiszolgatja a mozgásukat, ahogy hozzájuk ér, és az jár a fejemben: kell, hogy legyen a közeljövőben váci, olimpiai bajnok atléta…

Született:

Mezőcsát, 1958.09.04.

Iskolái:

1977: Putnoki MGSZ, érettségi,

1983: Bessenyei György Tanárképző Főiskola (biológia-testnevelés szak),

1983 Testnevelési Főiskola (atléta edző),

1989: Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Kar (pedagógia szak), 1999: Budapesti Műszaki egyetem Természettudományi- és Társadalomtudományi Kar (közoktatásvezetői szak)

Munkahely: Váci Árpád Fejedelem Általános Iskola

Elismerései:

1998-tól 22 alkalommal az „Év atlétájának edzője”,

2000. Miniszteri Dicsérő Oklevél (Magyar Ifjúsági Miniszter)

2009: „Az év edzője”,

2013: „Az év testnevelője” (MTTOE)  

2018: „Vác város sportjáért” kitüntetés

2019: „A magyar utánpótlás-nevelésért” (MASZ)