Tíz nap alatt annyi minden történt a XXXII. nyári olimpiai játékok atlétikaversenyein, hogy közülük szinte lehetetlen volt tízet kiválasztani. Éppen ezért egy picit csaltunk, és párat egy pontba szedtünk a nemzetközi mezőny által szolgáltatott legemlékezetesebb momentumokból. Három világrekord, 12 olimpiai csúcs és 151 nemzeti rekord dőlt meg Tokióban. A sportok királynőjének a változatosságát jellemzi, hogy 43 ország tudott érmet nyerni, melyek közül 23-nak legalább egy aranyérem is összejött.

1. Elaine Thompson Herah és Anita Wlodarczyk triplája

Két legenda, kétféle triplázás. Mindkét atlétának szerencsét hozott a Gyulai István Memorialon aratott sikere. Elaine Thompson Herah minden idők második leggyorsabb futójává vált Tokióban azzal, hogy a 100 méter döntőjében 10.61-es idővel tudta megvédeni a Rióban megszerzett címét. Sokan honfitársától, Shelly-Ann Fraser-Pryce-tól vártak hasonló eredményt, aki két hónappal az ötkarikás játékok előtt Kingstonban 10.63-at futott. Ezúttal 10.74-gyel ért célba, amivel az ezüstérem jutott neki. A teljes jamaicai dobogót Shericka Jackson tette teljessé.

200 méteren megint jött Thompson Herah, ahol 21.53-as idővel tudta megvédeni olimpiai elsőségét, amivel a félkörös távon is felzárkózott Florence Griffith Joyner mögé az örökranglistán. A 100 méter jamaicai dominanciáját látva a 4*100 méteres váltóban csak az volt a kérdés, hogy Briana Williamsszel kiegészülve sikerül-e megdönteniük az USA által a londoni olimpián felállított 40.82-t. Ez végül a gyengébben sikerülő váltások miatt nem jött össze (41.02), de az aranyérem igen.

Mire a jamaicai váltó tagjaként Thompson Herah bebiztosította a tripláját, addigra Anita Wlodarczyk egy másmilyen mesterhármast már elkönyvelhetett magának. Egy olyat, amire korábban egyetlen nő sem volt képes a sportág történetében. Zsinórban három olimpián tudta megnyerni ugyanazt a versenyszámot. Ha ez nem lenne elég, a kalapácsvetés világcsúcsát is ő tartja még Rióból, 82.29 méterrel.

2. A 400 gát felemelkedése

Ha már világcsúcs, három is megdőlt minden idők addigi legjobb eredményeiből – a háromból kettő is a 400 méteres gátfutáshoz köthető. Mindkettő várható volt az idei formákat figyelve, de mégis hatalmas élmény volt látni, hogy meg is tudják csinálni azt, amit mindenki vár tőlük.

A női versenyben még a dobogón végző személyeket is meg lehetett mondani a megfelelő sorrendben. Az olimpia előtt nem sokkal Sydney McLaughlin az amerikai válogatón 51.90-re javította a riválisa, Dalilah Muhammad által tartott rekordot. A két fiatal versenyző a tokiói döntőben óriási csatát vívott egymással, kettejük között az utolsó gát utáni jobb hajrá döntött McLaughlin javára. Ennek nem csak az aranyérem, de a világrekorder személye miatt is komoly jelentősége volt, hiszen végül mindketten sokkal jobbat futottak, mint a Eugene-i eredmény (51.46 és 51.58).

A 21 éves Femke Bol fejlődése töretlen volt az idén: a holland tehetség június 6-án Hengelóban 54.33-mal kezdte a szezont, és zsinórban hat győzelmet aratva – fokozatosan fejlődve – augusztus 4-re eljutott oda, hogy 52.03-as új Európa-csúccsal legyen bronzérmes.

Karsten Warholm a férfiaknál szintén Európa-csúcsot futott, de az egyben világrekordot is jelentett a számára. A norvég már az olimpia előtt Oslóban, hazai pályán megdöntötte a „szakállas” világcsúcsok egyikét. Az amerikai Kevin Young még az 1992-es barcelonai olimpiát tudta 46.78-cal megnyerni, azóta senki nem futott ilyen gyorsan az egykörös távon.

A 25 éves kétszeres világbajnok atléta már Oslóban 46.70-re javította a rekordot, majd jött a tokiói finálé, ahol Rai Benjaminnal alaposan megfuttatták egymást. Warholm 76 századmásodpercet javítva 45.94-es idővel lett első, arányaiban nézve ekkora javulás az elmúlt fél évszázadban egyetlen futószámban sem volt. A szintén óriásit futó Benjamin 46.17-es futása bármelyik másik napon elég lett volna sokkal többre is, mint az ezüstérem. A harmadik helyezett Alison dos Santos szintén Kevin Young egykori csúcsán belül ért célba (46.72). A döntő után egyedül az utolsóként záró Alessandro Sibilio neve mellett nem volt valamilyen rekordot vagy idei legjobbat jelző felirat.

3. Yulimar Rojas versenyzői kvalitásai

Nem Karsten Warholm volt az egyetlen Tokióban, aki egy 1990-es évekbeli világrekordot adott át a múltnak. Ahogyan a norvégnál, úgy Yulimar Rojassál is csak idő kérdése volt, hogy mikor dönti meg Inessa Kravets 1995 óta élő 15.50 méteres csúcsát. A legutóbbi két vb-t megnyerő hármasugró már télen a fedett pályás világcsúcs megdöntésével jelezte, hogy a nyáron szabadtéren is összejöhet neki a bravúr.

Az olimpián már az első sorozat után „megnyerte” a versenyt, miután csupán 9 centivel maradt el Kravets eredményétől, ezzel pedig riválisai közül senki nem tudja felvenni a versenyt. Az utolsó sorozatban már biztos győztesként 15.67 métert ugrott úgy, hogy a második és a harmadik lépése között még talán maradt pár centi.

4. Johannes Vetter és Grant Holloway drámája

Két olyan versenyző is vereséget szenvedett az olimpián, aki egész évben veretlen volt. Johannes Vetter már a gerelyhajítás selejtezőjében is bizonytalanul mozgott – csupán harmadik, utolsó kísérletre tudta teljesíteni a 83.50 méteres biztos döntőt jelentő szintet úgy, hogy a második dobása után még kiesésre állt. Aztán a döntőben jött az újabb meglepetés, 82.52 méteres dobásával 9. lett, azaz itt is csak három kör jutott neki. Az indiai Neeraj Chopra elvitte a showt, aki olimpiai bajnoki címének köszönhetően most huszonkétszer annyian követik Instagramon, mint két hete.

Férfi 110 gáton Grant Holloway győzelmében sokan legalább annyira biztosak voltak, mint Vetterében. Az amerikai gátfutó is a világrekordot ostromolta a szezon korábbi részében, és a döntő utolsó előtti gátjáig jól is mentek a dolgok számára. Ekkor valami rejtélyes okból kifolyóan lelassult, amit Hansle Parchment köszönt is szépen és elhappolta az aranyat a 23 éves atléta elől. Vetter tíz versenyen, Holloway 25 futamon át volt veretlen 2021-ben Tokió előtt.

5. Sifan Hassan csodája

Sifan Hassan olyasmire készült, amire napjaink atlétikájában még nem volt példa. A három leghosszabb pályaszámban egyaránt az aranyéremre tört, és nem is volt olyan messze a csodától. Az etióp születésű, holland színekben rajthoz álló klasszis kilenc nap alatt hatszor járt a Tokiói Nemzeti Stadionban, amely során majdnem tökéletesen lehozta az ott rá váró 61 és egynegyed kört. Az 5000 és a 10 000 méter is az övé lett, 1500 méteren pedig bronzérmes ütötte a markát.

6. Az olasz sprinterek szárnyalása

A Usain Bolt utáni első olimpia a férfi sprintszámokban rendkívül érdekesnek ígérkezett. Nem mondjuk, hogy olyan színvonalasra sikerültek, mint a nők 100, 200 és 4*100 méteres megmérettetései, de az ismeretlenbe való ugrás kifejezetten jót tett az izgalmaknak és a kiszámíthatatlanságnak. A 100 méter döntőjét jamaicai versenyző nélkül rendezték, ami Lamont Marcell Jacobs sikerét hozta. Az olaszt 9.80-as új Európa-csúcsával nyugodtan tekinthetjük Usain Bolt méltó örökösének. 200-on pedig a 100-on harmadik kanadai Andre De Grasse ért fel a csúcsra.

A jamaicaiak 100 méteres kudarcához foghatót láthattunk 4*100 méteren az amerikai váltótól, akik két századmásodperccel lecsúsztak a fináléról, ahol így szintén megnyílt az út a többieknek az aranyérem felé. Az olaszok utolsó embere, Filippo Tortu elképesztő, hogy honnan jött vissza a brit Nethaneel Mitchell-Blake-kel szemben és hozta be őket az első helyre. Csapattársa hajrájának köszönhetően Jacobs kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatja magát, Olaszország öt aranyérménél pedig csak az USA gyűjtött többet a japán fővárosban.

7. Jakob Ingebrigtsen ajándéka

Timothy Cheruiyot a férfi 1500 méter legnagyobb esélyeseként érkezett meg Tokióba. A kenyai világbajnok a szám döntője előtti reggelen elhatározta, hogy ha bárki legyőzi őt, akkor odaadja neki kedvenc karkötőjét. Ez így is lett, az alig 20 éves Jakob Ingebrigtsen fantasztikus futással, 3:28.32-es új olimpiai csúccsal hajrázta le az előtte végig vezető riválisát. Az Ingebrigtsen-család az elmúlt fél évtizedben valóságos intézmény lett a sportágban. Jakob mellett Filip és Henrik is bizonyították már édesapjuknak, hogy megérte a fiaik jövőjébe fektetett sok-sok befektetett munka. Sőt, Jakob a következő tíz évben még ennél is nagyobb dolgokra lehet majd képes.

8. Allyson Felix, minden idők legeredményesebb olimpikon atlétanője

Miután 2018-ban életed adott gyermekének, Allyson Felix már a 2019-es dohai világbajnokságon vb-címekkel tudott visszatérni. Az ízig-vérig kaliforniai sprinter életkorából és hosszú eredménysorából kifolyólag dönthetett volna úgy, hogy a tokiói nyári olimpiai játékok halasztása miatt 2020-ban befejezi. Ő azonban elhatározta, hogy folytatja a felkészülést pályafutása ötödik olimpiájára.

A 35 éves legenda a 400 méteren be is jött a harmadik helyre, ami pályafutása 10. olimpiai érme volt, és amivel ő lett a legeredményesebb női atléta az ötkarikás játékok történetében. Aztán jött az utolsó nap és a 4*400 méteres váltó, amiben minden idők egyik legerősebb négyese állt össze vele, Sydney McLaughlinnal, Dalilah Muhammaddal és a 19 évesen 800 méteren a világot leiskolázó Athing Mu-val.

A győzelem nem is lehetett kérdés, az sokkal inkább, hogy az 1988-as szöuli olimpia óta a szovjetek által tartott világcsúcs megdől-e. Végül a biztonságinak mondható váltások miatt a 3:15.17-et nem sikerült megjavítaniuk, de 3:16.85-ös futásuk így is minden idők ötödik legjobb eredményének számít. Felix hét arany, három ezüst és egy bronz boldog tulajdonosaként zárta le olimpiai pályafutását, amivel megelőzte Carl Lewist és csak Paavo Nurmi maradt előtte a listán.

9. Eliud Kipchoge, minden idők legjobb maratonfutója

A maratoni és gyalogló versenyeket azzal a céllal vitték át Szapporóba a nyári játékok szervezői, hogy ott valamivel elviselhetőbb körülmények várnak majd a leginkább embert próbáló számok képviselőire. Ez nem jött be, a páratartalom és a hőmérséklet Tokióhoz hasonlóan egy szigettel északabbra is az egekben volt már a hajnali órákban is.

Eliud Kipchogét ez sem tudta kizökkenteni, aki Abebe Bikila (1960, 1964) és Waldemar Cierpinski (1976, 1980) után a harmadik lett, aki maratoniban meg tudta védeni olimpiai bajnoki címét. 2:08:38-as ideje ilyen körülmények között hihetetlennek mondható, ahogyan az a remek versenyzés is, amivel mindenki mást maga mögé utasított. A 36 éves klasszis élete 15 maratoni versenyéből 12-t meg tudott nyerni – ezen a szinten ez a 80 %-os arány megismételhetetlennek tűnik. Élvezzük ki, amíg még futni láthatjuk!

10. „Nem lehetnénk mindketten aranyérmesek?”

Egyszerre lehettünk megható, aranyos, furcsa és sporttörténelmi pillanatoknak a szemtanúi augusztus első napján. A magasugrás mezőnyének két legszínesebb egyénisége, Mutaz Essa Barshim és Gianmarco Tamberi úgy jutottak el 2.39 méterig, hogy odáig egyikük sem hibázott egyet sem. Mivel ez a magasság már egyaránt kifogott rajtuk, így szinte mindenki elkönyvelte a stadionban, hogy szétugrás fog következni az aranyéremért.

Aztán Barshim viccből megkérdezte az egyik versenybírót, hogy „nem lehetnénk mindketten aranyérmesek?” – „De igen” – jött némileg meglepő módon a válasz. A katarinak és az olasznak pedig természetesen esze ágában sem volt tovább ugrani, így egy kevésbé ismert szabálynak köszönhetően két aranyérmesnek tapsolhattunk a rendkívül magas színvonalú versenyben, amelyben tízen is átugrották a 2.30-at, heten pedig a 2.33-on is átjutottak.

Már alig várjuk, hogy mit hoznak számunkra a következő évek nagy világversenyei, így a 2023-as, budapesti rendezésű világbajnokság is.