Az olimpiai bronzérmes, Európa bajnok vágtázó, a legendás villámikrek tagja: dr.Zarándi László nyolcvannyolcadik születésnapját ünnepli!  A tizenkilenc válogatottságot hozó kiemelkedő versenyzői pályafutása után a sportágat eredményes edzőként, a TF Atlétikai tanszékének vezetőjeként szolgáló mester már hosszú évek óta nyugdíjas – de az atléta család máig is nagy elismeréssel tekint versenyzői múltjára és gondol tisztelettel a pálya szélén és a katedrán eltöltött évtizedeire. Az alábbi beszélgetés-részlettel köszönti a honlap korának eredményes magyar atlétáját és a nem is oly távoli múlt sikeres edzőjét, generációk oktatóját.

„- Olyan gyors voltam a TF futballcsapat csatársorában, hogy leigazoltak atlétának, aztán rávettek, hogy induljak el az egyetemi és főiskolai országos bajnokságon is. Ott aztán három válogatottat megelőzve nyertem százon, innentől gyanús volt, hogy csakugyan atléta lesz belőlem” – emlékezett a kezdetekre egy néhány évvel korábbi interjúba Zarándi László, akit a TF két nagyhírű tanára, Koltai Jenő és Bácsalmási Péter terelt az atlétika felé.

1952-ben Helsinkiben az olimpián, már Zarándi Lászlóval, a magyar 4x100-as váltó döntőt futott és a várakozásokat felülmúlva az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a harmadik helyen végzett.

„- Mikor célba értünk, azt sem tudtuk, hol vagyunk, aztán csak lézengtünk az olimpiai stadion folyosóján. Páran odajöttek hozzánk, hogy harmadikok vagyunk, de nem hittünk nekik, szép magyarosan elküldtük őket a fenébe, aztán amikor a szakvezetőink is ezzel jöttek, akkor fogtuk fel.”

Zarándi László elmondta, két dolognak köszönhették az olimpiai bronzot. Ő nagyon jól elkapta a rajtot, élete legjobbjai között tartja számon a helsinki indulást. Sok munkát fektetett ebbe, kijárt a többi sprintversenyre is, hogy megfigyelje, mennyit vár ki a rajt előtt az indítóbíró. Ez a tapasztalat és a rendkívüli reflexkészsége volt a siker egyik része, a másik pedig az, amiért a villámikrek félelmetes csapat tudott lenni: a rendkívül pontos váltások, a bot sebességének minimális csökkenése.

 „- Az egyéni képességeinkkel tisztában voltunk, de tudtuk, azon a területen, hogy legkisebb sebességveszteséggel menjen tovább a bot, jók lehetünk. Ha váltóedzés volt, semmi más nem érdekelt minket. 30-40 váltást is megcsináltunk edzésenként, nem is futottunk hosszabb távokat a száz méternél.

Indulóemberként nekem volt a legkönnyebb dolgom, az átvevőknek azonban nagyon kellett érezni, mikor kell megindulni a húszméteres váltózónán belül úgy, hogy teljes sebességgel kapja a botot. Nagyon szorgalmasan gyakoroltunk, olyan jól ment, hogy akár a botot egymás kezébe dobva is tudtunk váltani. Versenyen sosem ejtettük el botot, vagy váltottunk túl” – árulta el a titkot Zarándi László.

Az 1954-es berni Európa-bajnokságra hónapokat készültek a tatai edzőtáborban, de a szintén a svájci városban rendezett labdarúgó VB elveszített döntője (Puskásék 3:2-re kaptak ki a németektől) a villámikreket is nyomasztotta. „- Ha ti is fejre álltok, akkor megszűnik mindenféle sporttámogatás” -mondták a vezetőink. „- A támogatás pedig jól jött, TF-esként meg tudtam belőle élni, és utazni is nagyon szerettünk. Másképpen erre nem lett volna lehetőségünk” – emlékezett vissza dr.Zarándi László.

„- A döntőben most is nagyon jól sikerült a rajt, végig vezettünk, és 40,6 másodperccel győztünk. (A Zarándi László, Varasdy Géza, Csányi György, Goldoványi Béla összeállítású csapat Nagy-Britanniát két, a Szovjetuniót három tizeddel előzte meg.) Mikor kimentünk, csak az ötödik legjobb időnk volt.” (Fehér János írásának felhasználásával)