A távolugrás magyar rekordere, az utolsó ugrások nagymestere, Szalma László  október 27-én lesz 60 éves. Ahogyan korának kiváló atlétája fogalmazott, az első hatvan év rendben volt. Születésnapja alkalmából beszélgetett a Testnevelési Egyetem tanszékvezető tanárával, a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökével a nemzetisport.hu  munkatársa.

– Azt írják önről, hogy kiváló adottságai voltak. Mit kell ezen érteni? Az 1963-ban alapított Központi Sportiskolában a felvételi hatvanméteres síkfutásból, helyből távolugrásból és kislabdadobásból állt.
– Az utóbbi nem ment valami fényesen, de az én adottságaimat nem a KSI-ben, hanem a nagymarosi általános iskolában tesztelte Ballagó József testnevelő tanár. Mindent csináltunk, még tornaversenyen is indultam, na az a magasságom miatt nem ment, de futásban, ugrásban jobb voltam a többieknél. Talán nem véletlen, hogy 1972-ben én nyertem meg a debreceni úttörő-olimpiát.

– Adva volt, hogy a távolugrást választotta, vagy az edző személyétől is függött?
– A Vasasban Schulek Ágoston volt az edzőm, értelemszerű volt, hogy a rúdugrást is kipróbáltam, sőt háromszoros ifibajnok lettem. Trénerem a sokoldalú képzés híve volt, a sprintszámok és a távolugrás mellett gátaztam, hármast ugrottam, sőt magasat is.

– Tudatos döntés volt, hogy a Vasasban kezd atletizálni?
– Nem, inkább az volt tudatos, hogy a sportolás központi szerepet tölt be az életemben. Apám az általános iskolában látott egy hirdetést a sporttagozatos Petőfi gimnáziumról. Igen ám, csakhogy oda azt vették fel, akinek volt egyesületi ajánlása. Akkor még nem egyesületben sportoltam, de elmentünk. A gimnázium legendás tanára, Paulinyi Jenő „vizsgáztatott”, a végén azt mondta, „jöhet a gyerek”. Ez lett az úgynevezett ajánlásom. Így kerültem a Petőfibe, a gimnáziumban pedig nagyon sok Vasas-sportoló volt. A gimnáziumban padtársam volt Siska Xénia, akivel három év alatt együtt harminc bajnokságot nyertünk.

 – Édesapját említette az imént, megkérdezhetem, hogy mire tanította a szülői ház vallásos nevelése?
– Hitre, szeretetre! Miért ne kérdezhetné meg?

– Napjainkban is lehet eszerint élni?
– Gyerekként jártam hittanórára, a gyökerek mélyek. Az ember próbálja úgy nevelni a gyermekeit, ahogyan őt nevelték, aztán rájön, hogy ez nem sikerül. De az értékelvűség fontos.

 – Edzésnaplójának első oldalán ez állt. „Akinek nincsenek elérhetetlen céljai, az az elérhetőt sem éri el.” Mit tartalmaz egy edzésnapló?
– Mindent, ami a sporttal kapcsolatos! Schulek Ágoston nevelt rá, tizenhéttől harmincöt éves koromig vezettem. Egyébként más idézeteket is beírtam. Az úgynevezett szakmai részből jól követhető a pályafutásom, emellett rendszerességre nevel. Javaslom is a tanítványaimnak, hogy vezessenek edzésnaplót.

– A fenti idézet még találó is, hiszen abba a korba született bele, amelyben Bob Beamon tartotta a távolugrás világrekordját 890 centivel, amit akkoriban a jövő század világrekordjának tartottak.
– Igen, ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem a gondolat.

– Látta a tévéközvetítést a mexikóvárosi olimpiáról, amelyen Beamon ezt a fantasztikusan nagyot ugrotta?
– Nem, csak később láttam.

– Milyen volt akkoriban a hazai atlétikai közeg? Az 1966-os budapesti Eb-ről megmaradt valami önben? Például Kalocsai Henrikről, aki hármasugrásban bronzérmes lett.
– Nem, akkor még csak kilencéves voltam, én a későbbi generációkhoz csatlakoztam, elsősorban a Vasas-sportolókhoz: a sprinter Balogh Györgyihez vagy a gerelyhajító Németh Miklóshoz. Egyik legnagyobb élményem Miki montreali olimpiai aranya. De Kalocsaival kapcsolatban van egy történetem.

 Már itthon is rendeztek fedett pályás versenyeket az Olimpiai Csarnokban, csakhogy nekem még nem volt cipőm a rekortánra, mert a salakra megfelelő, hosszú szögesben mégsem lehetett ugrani a műanyagon. És Schulek Ágoston Kalocsaival boltolt le egy fekete Adidast, piros csíkokkal. Ő már túl volt pályafutása zenitjén, le-legyőztem, nekem kezdetben Németh Gyulával kellett inkább megvívnom, de ő is jóval idősebb volt nálam.

 – Első igazán nagy eredményét tizenkilenc évesen érte el, amikor a San Sebastián-i fedett pályás Eb-n bronzérmes lett. Ez jelentett egyfajta visszaigazolást, hogy mégis jól döntött, hogy nem más számot választott, például a rúdugrást? – Ezt már egy korábbi eredményem is alátámasztotta, jóllehet egy évvel korábban nem kerültem a döntőbe, de tudtam, ez az én versenyszámom. Aztán tizennyolc évesen második lettem a magyar bajnokságon. Ami a rúdugrást illeti: a szám korábbi csúcstartója, Schulek Ágoston edzőmként örült volna, ha rúdugró leszek, de ő tudta a legjobban, hogy ha ráfekszünk a távolugrásra, jönnek majd az eredmények. Schulek különben remek pedagógus volt.

És nem állhatom meg, hogy ne térjek ki arra, mennyire fontos a szakmai rész mellett, hogy aki a fiatalokkal foglalkozik, pedagógus legyen. Vesszőparipám, hogy a sportban a legfontosabb láncszem a testnevelő tanár, ugyanis ő tudja a diákokkal megszerettetni vagy megutáltatni a sportolást. Arról nem beszélve, hogy a jó pedagógus keze alatt nem kallódnak el a tanítványok.

Én ebből a szempontból csak hálás lehetek a sorsnak, a nagymarosi általánosban Ballagó József, a Petőfiben Paulinyi Jenő, az egyesületnél Schulek Ágoston, majd Zarándi László foglalkozott velem. Ők mindkét szempontnak megfeleltek, s a TF-en végzett munkámban is ezt a szellemiséget igyekszem tovább vinni.

– Hogyan utazhatott San Sebastiánba, hiszen a katonaként elképzelhetetlen volt kijutni – az akkori szóhasználattal élve – nyugatra. Ezt a mai fiatalok fel sem tudják fogni…
– Igen, abban az időben a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, a hódmezővásárhelyi Honvéd Kun Béla SE sportolója voltam. Az Eb előtt megjelent két elvtárs civilben, kiderült róluk, hogy tisztek, de szándékosan nem hivatalosan hívattak. Annyit kértek, figyeljek, mi történik kint, megkörnyékeznek-e nyugaton élő magyarok, aztán hazajőve meséljem el nekik.

– Szóval, susogjon…
– Nyilvánvalóan be akartak szervezni, de apám kioktatott, hogyan viselkedjek, aztán amikor visszajöttem, azt mondtam, semmi különös nem történt.

– Egy évvel később már igen, mert a milánói fedett pályás Eb-n aranyérmet szerzett. Ezzel a kontinens élmezőnyébe is beugrott?
– Tulajdonképpen igen. Emlékszem is a verseny reggelére, még sötétben indultunk el a szállodából, szuggeráltam magam, nehogy baj legyen a koncentrációmmal.

– A moszkvai olimpián esélyes volt a dobogóra? Mert negyedik helyezése azt sugallja, hogy igen.
– Pedig az a válaszom, hogy nem. Persze, jó lett volna a dobogóra állni, de finoman fogalmazva sem ezzel a teherrel álltam az ugrásokhoz. Németh Miklós, Paragi Ferenc és Mátay Andrea volt az atlétafavorit, nekem a moszkvai volt az első olimpiám. Úgy kerültem ki, hogy ugyan nem vettek számításba, de jöttek az eredmények, ezért kivittek.

A többiek meg balszerencsésen versenyeztek, az én negyedik helyem nagyon jónak számított. Tanárként azt mondom a versenyzőknek, de az edzőknek is, hogy az első olimpia tulajdonképpen még a tanulási folyamat része. Teljesen más a hangulat, mint az Eb-n vagy vb-n. Emlékszem, csak kapkodtam a fejem: ezt is láttam a tévében, az mekkora klasszis a sportágában, és itt áll mellettem.

Szóval, elviszi az embert a forgatag, nagyon nehéz függetlenítenie magát a hangulattól. Hogy azt ne mondjam, úgy lett felépítve a pályafutásom, hogy Moszkva még a tanulópénz része, én majd a Los Angeles-i olimpián érek fel a csúcsra.

– A történelem átírta a szándékot…
– A mai napig nem tudom megemészteni a történteket. Carl Lewist nem lehetett legyőzni, de akik a dobogón álltak, azokat igen. Szóval a dobogóra lett volna esélyem, de nem szoktam tovább fűzni a gondolatot, mert az a tuti, ami megtörtént, nem az, ami lehetett volna. ..A teljes beszélgetés a mellékletben olvasható. (nemzetisport.hu/Thury Gábor)