Az, hogy sportoló lettem, nem elhatározás kérdése volt. Így alakult. Nem úgy mentem le a pályára, hogy világbajnok akarok lenni. Amikor elkezdtem az atlétikát, azért csináltam, mert élveztem, szerettem, és jó is voltam benne. A nagyobb célok csak ezt követően jöttek. Szépen, fokozatosan kerültek előtérbe, és egy idő után – a közelmúltban – éreztem meg azt, hogy akár a világ tetejére is eljuthatok.

Bármennyire is szeretem az atlétikát, mindig tisztában voltam azzal, hogy nem ebből szeretnék hosszú távon megélni. Nyilván a sportból van olyan keresetem elmúlt pár évben, amiből a mindennapjaimat könnyedén meg tudtam oldani. De olyan nagy pénzeket nem tudok elrakni belőle, hogy életem hátralévő részében nyugodt legyek, és számolgassam a milliókat.

Az egy percig nem volt kérdés, hogy tovább szeretnék tanulni, és egyetemi diplomát akarok szerezni.
Az nem volt opció, hogy megelégszem csak a sporttal.

A továbbtanulás fontos volt, de nem az volt a célom, hogy csak úgy elvégezzek valamilyen szakot, és ezzel kipipáljam az egyetemet. Olyan hivatást szerettem volna, amivel tudok is azonosulni. Ahol százszázalékosan oda tudom tenni magam. Szerettem az állatokat, a természettudományok is érdekeltek. Valamint az orvoslás is vonzott. Így esett a választásom az állatorvosira. Úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam. Ez egy szép hivatás és tele van kihívásokkal.

Őszintén szólva, nekem az állatorvoslás nem is a pénzről szól. A pénz csak egy dolog. Szükségem volt egy olyan alternatívára, ami a visszavonulásom után pótolja a sporttal befejeződő kihívásokat, sikerélményeket, adott esetben akár a kudarcokat is. Egy olyan tevékenységre, ami motiválni tud, ami boldoggá tesz. Amitől hasznosnak érzem magam ebben a világban. Mert hiába lenne valamennyi félretett jövedelmem, ha a pályafutásom után nem találom a helyem, akkor nem tudnék mit kezdeni vele.

Az állatorvoslás ilyen szempontból hibátlan alternatíva.

Nem leszek olyan sportoló, aki a visszavonulását követően keresgéli a helyét a világban. Lesz egy olyan utam, amiben meg fogom találni a magam helyét. Amiben boldog lehetek. A jövőmet az állatorvosként képzelem el, de azért nem szeretnék eltávolodni az atlétikától sem. Azt a képességet nem érzem magamban, hogy edzőként is megálljam a helyem, de valamilyen szinten maradnék a sport közelében. Azt gondolom, hatalmas pazarlás, ha elengedjük azokat az embereket, akik sikereket értek el. A sikeres sportolókat meg kell tartani, hogy át tudják adni a megszerzett tudást a következő nemzedéknek.

Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, mennyivel könnyebb lenne az egyetem nélkül sportolni, de soha nem merült fel bennem, hogy otthagyjak csapot-papot, és csak az atlétikával foglalkozzak. Biztos voltam benne, hogy az egyetem mellett is tudok majd fejlődni. Úgy éreztem, hogy amíg működik ez a felállás, nem kell választanom a kettő között. Szerencsére működött is. Sikeresnek mondhatom magam a sportban, és az állatorvosi diplomát is megszereztem.

Persze akadt olyan időszak, amikor én magam is megkérdőjeleztem, hogy képes vagyok-e mindezt végigcsinálni. Sokszor aggódtam. A problémák azonban idővel mindig megoldódtak. Eddigi karrierem során csupán egy vagy két olyan év volt, amikor nem sikerült javítanom az egyéni csúcsomon. Most pedig itt van a kezemben az állatorvosi diploma, és egy remek munkahelyen dolgozhatok. Örülök, hogy nem adtam fel, mert megérte küzdeni érte.

Ha újra kellene kezdenem az egészet, gondolkozás nélkül megtenném. Különösen igaz ez 2017-es évre, amikor a londoni világbajnokságon bronzérmes lettem.

Abban az évben végeztem és kezdtem el dolgozni az egyetemen, közben pedig a versenyekre is készültem. És minden nagyon összeállt. A formám, a technikám, és fejben is helyükre kerültek a dolgok. Az igazat megvallva, saját magamat is megleptem a teljesítményemmel. Nincs is erre magyarázat, egyszerűen jött minden magától. Ha az ember jó formában van, akkor minden egyszerűnek tűnik. Úgy éli meg, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.

Olyan energiák szabadultak fel bennem, amelyek lehetővé tették a sikereket. A világbajnokság csodálatos volt, ott is minden a helyére került. Nyilván nagyon sok év munkája, kudarca vagy sikerélménye is kellett ahhoz, hogy mindez összejöjjön. 2017 ennek a sok munkának volt a gyümölcse. Gyakorlatilag semmiben sem különbözött a korábbi évektől, nem volt semmivel sem nehezebb, vagy könnyebb. Ezért is gondolok álomszerűen vissza erre az évre. Egy mesebeli történet az egész.

Az állatorvoslás bizonyos tekintetben hasonlít a sportra. Sokszor küzdünk az idővel, váratlan helyzeteket kell megoldanunk, adott esetben kockáztatnunk kell és a koncentráció is borzasztóan fontos. Minden egyes műtét egy újabb kihívás. Állatorvosként sokszor tapasztalok olyan dolgokat, amelyek a sportban is előfordulnak. Ezért is ragaszkodom mind a kettőhöz.

Pedig nem egyszerű összehangolni a két életformát. Sok energiát és idő ráfordítást igényel. Sokszor sűrűek a napjaim, szigorú menetrendet kell kialakítanom és rengetegszer kompromisszumot kötni. De megéri. Egyikben a mostot és a közeljövőt élem, a másikban inkább a távolabbi jövőt.

A sport tölti ki a jelenemet, és remélhetőleg a következő három-öt évet, az állatorvoslás meg azt, ami utána jön. Mindkettőnek megvan a szerepe. Nyilván mindegyik elvesz a másiktól egy kis időt és energiát, de ki is egészítik egymást. A sportban most kell sikereket elérni, kiteljesedni, az állatorvoslás viszont leköt. Ami azért is jó, mert így nem mindig a következő versenyen és a kihívásokon gondolkozom, hanem teljesen ki tudok kapcsolódni. Kiszabadít a sportban rejlő kihívások, aggodalmak alól.

Az állatorvoslás segít abban, hogy a sportban is sikeres legyek. 

Nem akartam erőltetni, hogy az egyetem befejezését követően azonnal munkába álljak, de kaptam egy lehetőséget az egyetemen, amit nem akartam visszautasítani. Most az Állatorvostudományi Egyetem Kisállatklinikáján dolgozom a Sebészeti Tanszéken. Gyakorlatilag csak kutyákkal és macskákkal foglalkozom, ezen belül is lágy szervi sebészettel. Szeretem a klinikum ezen részét, mindig is manuális típus voltam, szeretem, hogy a műtétek nem csak mentálisan, de fizikálisan is kihívást jelentenek és szükség van precíz, jó kézügyességre. A sport is valamelyest meghatározza a szakmai utamat. Haszonállatokkal, nagytestű állatokkal például nem lenne érdemes foglalkoznom, egyrészt a velük való munka jellege miatt és az esetleges serülésveszély miatt sem.

A klinikán jelenleg dr. Németh Tibor professzor úr mellett dolgozom, tőle tényleg rengeteget lehet tanulni. Elképesztően sokféle és bonyolult műtéteket végez, hihetetlen precizitással és szakmai tudással. Mellkason belüli sebészeti beavatkozásoktól, a szerveltávolításokon át műtétek széles körét végzi. Mellette komoly tapasztalatot lehet szerezni a műtőben. De volt már arra is példa, hogy az ő távollétében is helytálltunk. Az egyik fiatal kollégámmal, dr. Sebesztha Bencével egy nagyon komolyan elváltozott vesét távolítottunk el, ahol nehéz volt lokalizálni az ereket és jelentős vérzés nélkül eltávolítani a szervet. Szerencsére sikerrel jártunk és a kutyus azóta is jól van.

Van egyfajta ellentmondásosság abban, hogy állatbarátként műtök állatokat. Eleinte azt sem tudtam, hogy merre van előre, akkoriban nekem is nehezen ment, hogy belevágjak egy élő szervezetbe. Féltem attól, hogy nem tudom kontrollálni a folyamatot. Ezen csak a tapasztalat segítségével, a megszerzett szakmai magabiztossággal tudja túltenni magát az ember. Ma már tudom, hogy mi hogyan működik, és megvan az az önbizalmam, hogy tudjam: nem ártok az állatnak. Ha súlyos a helyzet, akkor is tudom azt kezelni, uralni az adott szituációt. Ma már nem ijedek meg a vérzéstől. Ez is a műtét része.

Mint ahogy az is, hogy a munkánk nem csak a gyógyulásokról szól. Sok esetben súlyosan beteg állatokat kapunk meg az egyetemen, utolsó mentsvárként vagyunk ott. Sokszor kénytelenek vagyunk rizikós helyzeteket elvállalni.

De hiába esküdtünk fel arra, hogy védjük az állatokat, ettől még nem lettünk élet-halál urai.

Ebben a szakmában a gyógyulás mellett a halállal is meg kell barátkozni. Meg kell birkózni azzal, ha egy beteg a kezünk között hal meg. Nyilván megteszünk mindent, hogy ez ne történjen meg. De ha mégis, nem szabad túl sokat bánkódni, mert nem lehet meggyászolni minden beteget. A kudarcokból tanulni kell, de azt is tudni kell, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben mi mindent jól csinálunk, mindent megteszünk, amit szakmailag meg lehet tenni, és sajnos mégis veszítünk ebben a versenyben. Ilyenkor ezt el kell fogadni és tovább kell lépni.

Hogy a futópályán vagy a műtőben nehezebb-e veszíteni? Fogós kérdés. 

Az állatorvoslásban még kezdőnek számítok, ezért nincsenek olyan elvárások magammal szemben, mint a sportban. Minden új, minden kicsit friss. Ezért ha valami nem sikerül, azzal könnyebben meg tudok barátkozni. Sokat kell még tanulnom, hogy azon a szinten legyek, ahol lenni szeretnék. Folyamatosan ott lebeg előttem, hogy fejlődnöm kell, foglalkozni kell az állatorvoslással. De jelenleg erre még nincs elég energiám és időm.

Így, hogy a sportban már vannak nagy sikereim, azzal a tudattal fogom befejezni a pályafutásom, hogy bármi is történjék, elégedett leszek. Egyre kevesebb olyan dolog van, amit nem értem még el. Persze javíthatnék az országos csúcsomon, az érmeim is csilloghatnának szebben. De amit elértem, azt kellő érettséggel tudom kezelni. Ami innentől kezdve jön, az szinte már ajándék. Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől kezdve hátradőlök, és nem dolgozom tovább. Csupán azt, hogy kevésbé van meg bennem az a vágy, hogy megmutassam magam a világnak. A következő három-négy évben még élsportolóként képzelem el magam. Mindent megteszek annak érdekében, hogy tartsam ezt a szintet, sőt, még fejlődjek is.

A nagy álom az olimpiai érem lenne. Ez az a hiányzó elem. Ha megszerezném, akkor tényleg úgy érezném, hogy révbe értem. A csúcsokat is szeretném tovább javítani. Különösen akkor, ha visszagondolok a 13:15-ös futásomra. Fantasztikus futás volt, de éreztem még benne tartalékokat.

Tudom, hogy képes vagyok még jobb eredményre is. Motivált vagyok.
Amit elértem, arra büszke vagyok. Ez az oka annak, hogy ma már felszabadultabban tudok versenyezni.

(Forrás: http://hosszabbitas.hu/jatekos-vagyok/a-mutoben-es-a-futopalyan-sem-szer...)