Béres Ernő ma versenybíró és hetente háromszor fut

A 81 éves korára is kitűnő fizikai és szellemi jólétnek örvendő egykori kiváló középtávfutó egy alkalommal, 1953 szeptemberében együtt futott Iharos Sándorral, Garay Sándorral és Rózsavölgyi Istvánnal abban a 4x1500 méteres váltóban, amely akkor világrekordot ért el (15:29,2). Ez bizony nem tegnap volt, az pedig még régebben történt, amikor Béres Ernő sikerekben gazdag pályafutása elkezdődött.

- 1928-ban Miskolcon születtem, de gyermekéveimet már Dunakeszin töltöttem. A futással 1944-ben kezdtem el barátkozni - emlékezett a kezdetre a kiváló atléta. - A gimnáziumból három évet a váci piaristáknál végeztem,

ott rendeztek egy alkalommal a Pokol-szigeten egy 1500 méteres iskolai versenyt. A Pest Megyei Atlétikai Szövetség vándoredzője - ilyen még volt akkoriban! -, Lichtenecker László figyelt fel rám, az ő bíztatására jelentkeztem az éppen velem egyidős, máig is működő dunakeszi szakosztályban, amely akkor a Dunakeszi Magyarság nevet viselte.

- Mennyi időt kellett várnia az első, figyelmet érdemlő eredményekre?- 1947-ben az országos vasutas bajnokságon 800, 1500 és 3000 méteren is első lettem az ifjúságiak mezőnyében. A győzelmeknek örültem, az eredményekkel azonban nem voltam elégedett.

Keveselltem a heti három edzést, ezért rendszeresen plusz futásokat iktattam be: Dunakesziről Fótra vagy Csomádra vettem az irányt, így oda vissza mindig összejött legkevesebb 10-12 kilométer.

- Az érettségi évében átiratkozott az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba. - Ekkor már javában készültem a Testnevelési Főiskolára, persze közben rendületlenül futottam. Partnerem volt a későbbi újpesti válogatott labdarúgó, Várhidi Pál is.

Érettségi után fel is vettek a TF-re, ahol sok gondom volt a szertorna gyakorlatokkal, miközben a futást sem hanyagoltam el annak ellenére sem, hogy négy évig egyedül edzettem.

- Az eredményein ez nem látszott meg, hiszen folyamatosan fejlődött.- Elégedett lehettem, hiszen 1950-ben már negyedik lettem a felnőtt bajnokságon, ahol felfigyelt rám a későbbi évtizedeken át világszinten dolgozott edző, Iglói Mihály. Hívott a csoportjába, ahol a később világcsúcsokat szaporító Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László is készült, de a diplomámat nem áldoztam fel. Náci bácsinál ugyanis reggeltől estig ott kellett lenni, gyakran naponta három edzést is levezényelt.

Iharos Sándor neve méltatlanul ritkán kerül szóba a magyar sportéletben. Pedig ez a közép- és hosszútávfutó egyedülálló bravúrt vitt végbe: 1955-ben 1500-tól 10000 méterig valamennyi síkfutó számban ő tartotta a világrekordot. Eredményei alapján őt választották a világ legjobb sportolójává abban az esztendőben. Nem csak atlétikában, hanem valamennyi sportág összevetésében! Ilyesmire az óta sem volt komoly esélye egyetlen magyar élsportolónak sem! 

- A TF követelményeinek teljesítése mellett 1951-ben különösen jó évet produkált.- Ebben az esztendőben ezerötszáztól tízezer méterig minden versenyemen győztem, s bekerültem a Helsinkire készülő olimpiai keretbe is. Máig is nagy bánatomra az akkor élet-halál ura, a magyar sport „korbácsos embere”, Kutas István úgy döntött, hogy a nekem jobban fekvő 1500 méter helyett 5000 méteren álljak rajthoz, ahol végül hetedik lettem.

Meggyőződésem, hogy a rövidebb távon a dobogós helyezésért reális eséllyel csatázhattam volna.

 - Milyen élményekkel tért haza az olimpiáról?   - Aki nem volt jelen ötkarikás vetélkedésen, el sem tudja képzelni ennek a hangulatát! Mivel ötezren egyéni csúcsot futottam, ezért  a sportvezetők jutalomból megengedték, hogy kinn maradhassak zárásig. Különösen az utolsó nap volt élményekben gazdag, hiszen ekkor négy magyar aranyérem megszületésénél is ott lehettem.

Előbb Gyenge Vali nyert 400 méteres gyorsúszásban, onnan a magyar-jugoszláv labdarúgó döntőre mentünk ki, ahol 2-0-ra győzött válogatottunk. Papp Laci bunyója egészen extra volt, majd a vízilabda torna utolsó meccsén is a lelátón ülhettem; ott 4-0 lett a Magyarország-USA összecsapás eredménye. Mindezek után repülővel jöttünk Prágáig, majd én is a győzteseket hozó „Aranyvonaton” érkezhettem meg Budapestre, miközben Szobtól minden településen megálltunk és hatalmas ünneplésben volt részünk.

- 1953-ban átigazolt a Vasasba. Pályafutása során hatszor lett országos felnőtt bajnok, öt országos csúcsot állított fel, a főiskolai világbajnokságokon két ezüst- és egy bronzérmet is kiharcolt. Elégedett a pályafutásával?- Csak részben, s nem csak az olimpiai esetért. Az 1956-os olimpiára ugyanis Achillesin-szakadás miatt nem juthattam ki. Azt viszont máig sem bántam meg, hogy a tanári hivatásomról egyetlen percig sem mondtam le.

1978-ig a Kertészeti Egyetemem, majd Főiskolán oktattam, utána pedig az Egészségügyi Főiskolára kerültem át. Az utolsó hat évet polgári alkalmazottként, Szentendrén töltöttem a Katonai Főiskolán. 1986-tól boldog nyugdíjas vagyok.

- Hogyan telt az azóta eltelt több mint két évtized?- Mivel a szakedzői diplomát is megszereztem, így életem során nem sokat unatkoztam. Számos, kivűl álló tanítványom volt, majd később, az edzői tevékenységet elhagyva, a versenybíróság felé navigáltam; a mai napig rendszeresen bíráskodom.

Sokat jelentett, hogy feleségem, Odegnál Mária távolugrásban és ötpróbában szintén élvonalbeli atléta volt, aki természetesen megértéssel kezelte a gyakori távolléteimet, s akivel immár 54 éve boldog házasságban élek.

- Mostanában igen divatos dolog a szeniorok versenyein szerepelni.- Engem is elkapott a gépszíj a nyolcvanas években! A 60-65 évesek korosztályában 1500 méteren felállított országos rekordomat a mai napig nem döntötték meg.

Később a versenyzést ugyan abbahagytam, de mind a mai napig hetente háromszor futok a Hármashatárhegy térségében, a másik három napon pedig a margitszigeti Sportuszodában tempózok. Meggyőződésem, ha nem így élnék - dohány és alkohol nélkül -, már régen nem tudnék felállni a karosszékből.

Fotók: archív, Jocha Károly, ML,