Szabó Imrének, a BEAC atlétika szakosztálya edzőjének nevéhez számtalan válogatott, korosztályos és felnőtt magyar bajnok versenyző, illetve olimpikon köthető. BEAC-os edzőségének 50. évfordulója alkalmából kérdezték őt pályájáról, az atlétika szeretetéről, múltról, jelenről és jövőről.

1956-ban én hat éves voltam. Ettől fogva naprakész emlékeim vannak. Édesapám a Villamos vasútnál (BKV elődje) dolgozott, ahol egy bérosztály vezetője volt. Édesanyám pedig a két gyereket nevelte otthon. 1996-ban, édesapám haláláig 52 év és 165 napon át példás családi életet éltek. Mivel csak édesapám fizetéséből éltünk, szűkös körülményeink voltak. Ezért hamar rá kellett jönnöm, ha valamire szükségem volt, például egy gombfocira, akkor azt nekem kellett megoldanom.

24 éves koromig éltem a nyolcadik kerületben. Megmondom őszintén, hogy nincs olyan, hogy a héten kétszer-háromszor ne mennék oda. Úgy intézem, hogy mindig valahogy útba ejtsem, ha arrafelé járok. Nagyon hűséges vagyok a mai napig ahhoz a helyhez.

Hogy kezdődött a sport iránti szeretete?

A sport a kezdetektől fogva magával ragadott. Iskola után 5-6 órán át ment a foci. Addig fociztunk, amíg be nem sötétedett.  A testnevelő tanár szerepe nagyon fontos volt már ekkor. Az általános iskolában Kőhalmi Gyula volt a testnevelő tanárom, a Széchenyi Gimnáziumban pedig a Kelemen Imre. Mindketten nagy hatással voltak rám.

A futásnak a szeretete pedig egy lóversenyen kezdődött. Mindig is szerettem a lovakat. Egyre inkább erősödött a futás iránti vágyam, ami azután teljesen elvarázsolt. Megfogadtam, hogy minden nap edzeni fogok. Teljesen magányosan kezdtem el a futóedzéseket. Megvettem életem első atlétikai könyvét 15 évesen. Bácsalmási Péter írta a könyvet, de ekkor még nem ismertem Péter bácsit. Nagyon megfogott a könyv.  Ekkor úgy gondoltam, hogy ha magamnak segítek a futásban az csak egy dolog, de ha edzőként több embernek, az egy sokkal magasztosabb feladat.

Hogyan került Imre bácsi a BEAC-ba?

1968-ban az Előre pályán volt egy 800 méteres verseny, ami után odajött hozzám Mácsár  József - a kor világklasszis akadályfutója - és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a BEAC-ban sportolni. Igent mondtam a hívására, és csatlakoztam a BEAC-hoz. Eleinte ő is futott a csoporttal, de azután 1969-ben abbahagyta a futást. Utána az edző-versenyző kapcsolatunk barátsággá vált, és az edzéseken már inkább az edzői munkáját segítettem.

Voltak-e olyan meghatározó emberek az életében, akik nagyban befolyásolták, legyen szó életútról, jellemről, vagy küldetéstudatról?

Négyen voltak: Bácsalmási Péter, Iglói Mihály, Kovács Kléri József és a Koltai Jenő. Ők határozták meg nagyban az életemet, de nem csak az atlétika szempontjából. Ők egy olyan színvonalat képviseltek az atlétika érzelemvilágában, amit mástól nem kaptam meg 50 év alatt. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ezzel a négy kiváló emberrel ilyen szoros kapcsolatban lehettem. A Péter bácsi az atlétika professzora volt. Nála minden atléta teljesen egyenlő volt, és ha ki lehet jelenteni valakiről, hogy tökéletes ember, akkor ő az volt. A Náci bácsi (Iglói Mihály) a világ atlétikájának az egyik legkiválóbb edzője volt. Három országban ért el világszínvonalú eredményeket. Számtalan magyar- amerikai rekord, 28 világcsúcs és 168 görög nemzeti csúcs fűződött a nevéhez.

A társaságában eltöltött minden perc ajándék volt.  A Kovács Kléri József Magyarország első európa-bajnoka 110m gáton. 1975-ben került a BEAC-hoz, ahol a magas szakmai munkája mellett jó humorával az egész szakosztály mókamestere is lett. Jenő bácsit pedig Bácsalmási Péter bácsi lakásán ismertem meg, és érdekes módon nem az atlétikáról szólt az első beszélgetésünk. A híradástechnikai készülékek felől érdeklődött. Ezelőttig csak komoly zenét hallgatott és utána megszállott HIFI rajongó és elektronikus zene kedvelő lett. Természetesen a későbbi beszélgetéseink nagy része az atlétikáról szólt. A karmunka fontosságát tőle tanultam. (BEAC Atlétika)

A teljes interjú elolvasható a melékelt linken.