A doktornő és az atlétika

A közel negyven éve az atléták mellett dolgozó kiváló sportorvost, dr.Ékes Erzsébetet kereste fel a masz.hu.

Az elmúlt évtizedekben a versenyzők, edzők problémáit, örömét – bánatát „kezelő”, a tevékenységével sok elismerést szerző  doktornő beszél most életpályájáról, munkájáról, az atlétikáról.

- Nagyon jól emlékszem életem első ügyeletére, amikor Bruzsenyák Ilona gátfutása élményként hatott rám, de a többi versenyző szereplése is szinte elbűvölt. Valójában egy véletlen szerencsének köszönhetem, hogy

az atlétika közelébe kerültem. Kb. fél éve dolgoztam a Sportkórházban, amikor Csépe főorvos a sportág mellé kiválasztott. 1973 tavasza óta „vagyok az atlétákkal”, szinte kimondani is sok milyen régóta.

Ez alatt számos színes, érdekes élményben volt részem, kevés lenne a hely és az idő, hogy ezeket részletezzem. Számos ilyen sztori van, pl. egy régi bajor-magyar vonatos utazás vámellenőrzési viszontagságai; Bagyula rúdjainak elveszése és csodálatos megkerülése; a tokiói repülőút izgalmas technikai "malőrje", hogy csak néhányat említsek.

Magam is sportoltam, de ezekre a szép évekre eredményesség szempontjából nem lehetek túl büszke. A mai napig hálás vagyok akkori edzőmnek, Menyhárt Vilmosnak, hogy lehetővé tette azt, hogy két évig kajakozhassak a MAFC-ban.

Orvosi pályámat üzemorvosként kezdtem, Dunakeszin voltam a Konzervgyár és az alagi Lósport orvosa, ezekben az években születtek meg gyerekeim: két fiam és leányom, akik ma  már felnőttek. 1972-től 2006-ig az OSEI Tudományos Kutató osztályán dolgoztam, munkám során rendszeres labor és pályavizsgálatokat végeztem a válogatott keretek sportolóin, de különböző klubok is felkértek ilyen vizsgálatok végzésére.

Keretorvosként dolgoztam az atléta válogatott, az FTC és az UTE versenyzői mellett és rendszeresen ügyeletes orvosként működtem közre a különböző eseményeken. Tevékenykedtem a szabadidősportban is, ezért megkaptam az Ifjúsági érdemérmet, elnyertem a Magyar  Atlétikáért ezüst fokozatát és az eltelt években még több kisebb kitüntetést is kaptam.

Most pályám vége felé a nagy megbecsülésnek örvendő, a sportorvosi pálya elismerésének csúcsát jelentő Dalmady emlékérmet vehettem át. A fentieken túlmenően jelentős elismerésnek tekintem, hogy a Testnevelési Egyetem címzetes egyetemi docense vagyok.

Rendszeresen oktatok a sportorvos képző és továbbképző tanfolyamokon, angol és magyar nyelven tanítottam a Testnevelési Egyetem Humánkineziológiai szakán, részt veszek a medikusoktatásban.

Nyugdíjasként, szinte hobbiból, rendszeresen ügyelek atlétikai versenyeken. Ha visszatekintek pályámra, elmondhatom, hogy számomra nagyon testhezálló, sok örömet adó munkát végeztem és családommal is szép, teljes életet élhettem.

Néhány mérföldkő a pályámon? A két szakvizsga letétele, a válogatott versenyzőkkel hazai és külföldi versenyeken való részvétel, melynek során a legkülönbözőbb földrészekre eljuthattam és káprázatos sportteljesítmények szemtanúja lehettem. Ezen versenyek csúcspontja volt számomra az 1992-e barcelonai olimpia és az 1991-es Tokióban rendezett VB volt.

Számtalan komoly sérülés történt ennyi esztendő alatt, voltak kritikus pillanatok. A prágai EB után  például az egyik legjobb atlétát megcsípte egy méh a nyelvén; az UTE versenyén egy edző arcát találta el a diszkosz, vagy mikor egy négyszázas epilepsziás rohamot kapott a versenyen (itt szerencsére Csépe főorvos rögtön elsősegélyt adott), de volt, mikor az IVB-n akut vakbélgyulladással kellett kórházba küldeni egy fiatal sportolót.

A sportágban eltöltött több mint három évtized alatt hihetetlen fejlődésnek lehettem tanúja: mind a technikai lehetőségek, mind az edzésmódszerek, mind az emberi faktor jelentősen megváltozott.

Álmunkban sem gondoltuk, hogy valaha elérjük ezeket az eredményeket, és bennem felvetődött számtalanszor: hol a határ? A prognózisokat elnézve a határ talán a csillagos ég.

Az itthoni lehetőségeket figyelembe véve ez sajnos sokkal szerényebb, és ennek számtalan oka van, amit valamennyien jól ismerünk - de lehet, hogy eléggé kevés a ráhatásunk.

Mindenesetre a magyar sportolók alapvetően tehetségesek, és számos esetben azt látom, hogy kívül álló tényezők az akadályai töretlen fejlődésüknek. A sportorvoslás hazai útja is rögös, de számos tehetséges edző és sportorvos közös munkájaként – reméljük - ki fogja elégíteni a jogos igényeket.

Hogy mit adott nekem az atlétika?  Erre a kérdésre talán a legnehezebb válaszolni: hihetetlen sok élményt, tapasztalatot, a sportolók (főleg a fiatalok) őszinte szeretetét és be kell ezt is vallani: néha kétkedését is.

Úgy érzem, hogy az atlétika nélkül nem lett volna teljes az életem és örülök, hogy részem lehetett abban a sok élményben, melyet ez a sportág adott nekem. (ML)

fotók: dr.Ékes Erzsébet albumából, ML