Rég hallottunk róla, viszont gyakran láttuk Zsivoczky-Farkas Györgyit a nemrég véget ért benti idény versenyein – a pályán kívül. Tudvalévő volt, hogy az elmúlt időszak nem alakult szerencsésen a 2013-ban Universiadén, 2017-ben pedig fedettpályás Európa-bajnokságon bronzérmes többpróbázónőnk számára, de az alábbiakból kiderül az egész elképesztő kálváriája.

– Mikor láthatunk legközelebb a pályán?

– Erre a kérdésre nem tudok választ adni. Hat hete volt egy műtétem, még csak nemrég tudtam elkezdeni mozogni. Szeretnék fájdalommentesen értékelhető minőségű edzést végezni ahhoz, hogy lássam, mi lesz velem. De lassan én is kénytelen leszek belátni, hogy amennyiben még tudok egyáltalán versenyezni, akkor sem sokáig.

– Miért nem láthatunk már régóta a pályán?

– 2017-ben kezdődtek a problémáim, és a szerencse is elkerült. A csapatbajnoki elődöntő előtt pár nappal elszakadt a vádlim, ami nagyon rányomta a bélyegét még a londoni világbajnoki szereplésemre is. Utána szeptemberben megint elszakadt a talence-i hétpróba nyolcszáz métere közben, pedig egy közepes eredménnyel 6200 pont elérhető lett volna. 2018 telén egy centin múlt, hogy ott legyek a fedettpályás vb-n, ennyit léptem be távolban az összetett ob-n – de ha Talence-t be tudom fejezni, akkor is ott lehettem volna. 2018 nyara az elején a terveknek megfelelően alakult, viszont a Gyulai Memorialon megfájdult a bokám, amit a berlini Eb-ig annyira sikerült rendbe hozni, hogy a gerelyhajításig eljussak, bár kétségtelen, nem úgy, ahogy szerettem volna. 2019 januárjában újra elszakadt vádlim egy nagyon jól sikerült háromhetes dél-afrikai edzőtábor utolsó edzésén, 2019 júniusában pedig hárompróba-melegítés közben a gluteus maximusom szakadt be. Ez érthetetlenül sokáig nem akart rendbe jönni. Közben kiderült, hogy egy ettől először függetlennek látszó problémám is van, majd gyanús lett, hogy mégis köze lehet hozzá, ezért februárban megműtöttek. Remélem, most már mindkettő teljesen rendben lesz, az biztos, hogy sokkal jobban vagyok. Sokat segített, hogy az egyesületem, ahol tizenhárom éve versenyzek, kitartott mellettem, és biztosított bizalmáról, Kámán Bálint, a MASZ sportszakmai igazgatója szintúgy. Kiss Marianna keretorvosunk, valamint Igaz Bálint fizioterapeuta is mindig segített.

– Látjuk viszont, hogy belekezdtél már az atlétikában pályán kívüli tevékenységbe is. Azzal hosszú távon tervezel?

– Egyébként is olyan típus vagyok, aki szeret előre felkészülni minden helyzetre, de a fent említett problémák is rávilágítottak, hogy érdemes. Nem kerestem, de adódott egy lehetőség, méghozzá, hogy legyek a Budapesti Honvéd Sportegyesület atlétikaszakosztályának igazgatója, amit alapos átgondolás után végül elvállaltam. Mivel a sportot még nem adtam fel, nagy szerepet játszott benne, hogy nem egyedül kell csinálnom, hanem Attilával együtt, ő lett a szakmai vezető. A tanulmányaimat (Corvinus közgazdász, TF szakedző) is úgy végeztem, hogy a sport mellett maradhassak, mert ez az én közegem. Úgy gondolom, testhezálló nekem ez a feladat, idővel kiderül, hogy tényleg jól csinálom-e.

– Nem hiányzik a versenyzés?

– De. Főleg, amikor a lelátón kell ülnöm, és néznem a versenyeket, de nem panaszkodom, mert szeretem nézni, csak néha nehéz. Ráadásul az elmúlt években a munkás részt mindig megcsináltam, és mivel vagy az első versenyen, vagy az utolsó edzésen sérültem meg, az „ünnep”, a jó rész maradt ki.

– Mit szólsz a jelenlegi viszonyokhoz, hogy az atlétáknak szinte titokban kell edzeniük?

– Nagyon furcsa ez a mostani helyzet, de nem tehetünk mást mindenki érdekében. Nem gondolom, hogy titokban kell edzeni, csak nagyon át kell gondolni, és a szabályokat betartva kell átvészelni ezt az időszakot. Akiknek ez a munkájuk, azért az edzések többségét el tudják végezni, tény, hogy nem mindig ideálisan. Minél többen és pontosabban tartjuk be a szabályokat, annál hamarabb térhetünk vissza a rendes kerékvágásba.