Róth Ferenc beszélgetése Németh Angélával

A magyar atlétika egyik klasszikus alakja, a gerely, a gerelyhajítás művésze. Németh Angéla az 1968-as mexikói olimpián, sokak szerint meglepetésre – pedig ez nem igaz, mert világranglista vezetőként utazott ki – 22 évesen megnyerte a számot.

Rajthoz állt még az 1972-es müncheni játékokon is, ám utána egyik napról a másikra letette a szert, búcsút intett a sportágnak. Testnevelőként harmincnál több tanévet töltött az ELTE-n és az Állatorvostudományi Egyetemen.

Négy éve nyugdíjas. A ma is kedves, bájos Angélával a régi idők atlétikájáról, a fiatalok sportolásáról, a családjáról beszélgettünk. – Hol van az olimpiai aranyérme?– Természetesen otthon, a vitrinben.

– Gondolom, néha megnézi, megsimogatja, s visszaemlékezik arra az októberi napra.– Nem, mert egy zárt dobozban van, nem is emlékszem, mikor nyitottam ki utoljára.

– Ez furcsa, szokatlan. Nem hiányzik, hogy kézbe vegye azt a medáliát, amelyet százezer ember előtt akasztottak a nyakába, s amelynek megszerzéséért egy ország ünnepelte itthon?– Nem, mert négy évvel később, München után lezártam az életemnek azt a szakaszát, amely az atlétikához, a gerelyhajításhoz fűzött. Huszonhat éves voltam akkor, nemcsak éreztem, de tudtam is, váltanom kell.

– Pedig a dobószámokban nem számított idősnek.– Biztosan lett volna még bennem nagy eredmény, de úgy gondoltam, mindent megkaptam a sporttól. Voltam Európa-bajnok, többszörös magyar bajnok, s megvolt az olimpiai aranyam is. Mi jöhetett volna még?

– Mondjuk, egy második arany… De mivel Mexikó után férjhez ment, s megszületett az első gyermeke, végső soron érthető volt a döntése. Mégis megkérdem: nem érhetett volna el többet a sportkarrierjében?– Nem gondolkodtam ezen, nem is volt rá időm, lekötött az élet, immár a civil élet. Emese lánykám megkövetelte, amit egy kisgyermek megkövetel, szó sem lehetett mellette nyugodt, koncentrált edzésről.

Emlékszem, az edzéseken mindig az órámat lestem, időre kellett haza érnem megetetni a kislányt. Sosem felejtem el, egyszer megkértem az edzőmet, Koltai Jenő bácsit, hogy vigye már be a gerelyeket a szertárba, mert rohannom kell haza.

Nem vitte be, azt mondta, ez is hozzátartozik az edzéshez. Nagyon rosszul¬esett akkor, de igaza volt. Ilyen hétköznapi dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy befejeztem. Természetesen nem ez volt a fő ok, hanem az, amit elmondtam. Minden ajándékot megkaptam az atlétikától. Ma is úgy gondolom, jól döntöttem.

– Nem szakadt el a sporttól, mert bő három évtizeden át próbálta megszerettetni a testmozgást az egyetemistákkal. Elfogadták-e a tanácsait, az utasításait a jövő állatorvosai és bölcsészei? Különösen, hogy azokat egykori világhíres atlétától kapták?– Ki-ki a maga módján megcsinálta, de magam is tudtam, a testnevelés nem anatómia vagy éppen nyelvi tárgy. Hogy kitől kapták az ukázokat, azt, úgy gondolom, nem nagyon tudták. Néhány évvel a nyugdíjba vonulásom előtt kivittem a fiúkat a Városligetbe focizni. Odajött hozzám egy srác, s megkérdezte: a tanárnő tényleg olimpiai bajnok?

Nem lepett meg a kérdése, mert akkor már vagy harminc évre voltunk Mexikótól. Azoknak a fiúknak és lányoknak, akik ezekre az egyetemekre jártak, nem a sport volt az életük középpontja. Nekik a testnevelő voltam. Azt azért megkérdeztem a fiútól: nem nézné ki belőlem, hogy aranyat nyertem?

– Mondjam azt, hogy így múlik el a világ dicsősége?– Ne mondja, mert ez nem igaz. Ha sportos közegben érdeklődik a nevem után, a legtöbben tudják, ki nyerte a női gerelyt Mexikóban. Én sem tudom pontosan, mikor találtak fel, mondjuk, egy-egy súlyos járványt megelőző vakcinát.

– Sok ezer hallgatóval foglalkozott az egyetemeken. Hogy látja, befogadtak valamit a testi nevelésből?– Hasonló a válaszom, mint az előbb. Azok, akik olyan környezetből jöttek, ahol a családban téma volt a sport, netán jártak is eseményekre, nem volt nehéz, hogy jó helyre hulljon a mag.

 Akit nem érdekelt, azzal csinálhattam bármit. Így van ez ma is. Akiben nincs affinitás a sport iránt, az a számítógép előtt ül, vagy a plázát választja. Nincs, nem lesz igénye a mozgásra.

– Mivel az ön férje Ránky Mátyás, a TF egykori tanára, kiváló kosárlabda-szakember, feltételezem, a lányaik, Emese és Réka sem úszták meg a sportolást.– Nem lettek bajnokok, csak testnevelők. A lányaink visszamentek oda, ahol a kapcsolatunk kezdődött Matyival. A TF-et végezték el mind a ketten.

– Elsöprő nagy szerelem lehetett, mert a házasságuk már több mint negyvenéves, s ahogy mondja, szép ma is.– Ha elsöprő szerelemnek nevezzük, hogy Matyi minden áldott nap hűségesen hazakísért a TF-ről a Lövölde térre, majd onnan hazament Budára, akkor tényleg elsöprő volt.

Egymásra találtunk, a sport összekötött minket, erős kapocs volt. Azt azért megsúgom, hogy azt hittem a házasságkötésünk után, én leszek az első Matyi életében. No, ez azért nem így volt. Figyelt ő mindenre, valamennyiünkre, de a kosárlabda szent és sérthetetlen volt számára.

– Az elsőséget ön már megszerezte Mexikóban, otthon jó volt a dobogós helyezés is. A lányai mit csinálnak?– Részben testnevelők, részben édesanyák. Emese Zágrábban él, oda ment férjhez, ő most főállású édesanya. Réka itthon van, „beült” a helyemre az állatorvosin. A lényeg, hogy van öt gyönyörű unokám, erre szokták mondani, hogy bearanyozzák a nap¬jaimat. De tényleg így van, csodásak.

– Ha az atlétikáról beszélünk, különösen ha dobó szakágakról, megkerülhetetlen dopping. Az ön korában is kokszoltak már?– A mexikói olimpián, legalábbis így gondolom, még nem, de a münchenin már találkoztam egy NDK-s lánnyal, akinek, amikor rám köszönt, olyan mély volt a hangja, mint egy baritonnak. Igen, akkor már előkerültek a szerek, különösen a keletnémetek jártak élen ebben. Az ellenőrzések azonban már a hatvanas években megkezdődtek.

A hatvanhatos budapesti EB-n például egy szovjet doktornő – fogalmam sincs, miért éppen ő – volt a nőgyógyász, aki egy orvosi szobában megnézte, vajon tényleg nők vagyunk-e. Én még úgy doppingoltam, hogy a Sportkórházban mint TFSE-sportolónak feltornázták a vasszintemet a minimálisan szükségesre, mert a fél adag menzaebédtől – amelyet egy évfolyamtársammal ketten ettünk – meg a szerény uzsonnától bizony nem voltam éppen acélos.

– Elnézve a régi fotóit, készséggel elhiszem, hogy a technikai tudása volt jelentős, s nem doppingolt. Kevésbé azonban egy-két lengyel sprinterről meg szovjet dobóról. Mégis rajthoz állhattak a pesti Eb-n.– Úgy látszik, nem mindenkinek kellett egyformán nőnek lennie. Sosem voltam erős atléta, nem voltam több hatvannyolc kilónál, ami passzolt a százhetvenhat centimhez.

Nem is tudtam helyből elhajítani a gerelyt, csak harminckét-harminchárom méterre. Az NDK-sok gond nélkül dobták ötven fölé. Nem akarok ezzel semmit mondani, csak a tényt állapítom meg.

– A mexikói és a müncheni olimpián kívül járt-e nyári játékokon?– A sors megadta, a MOB segített, a pénztárcám meg megengedte, hogy eljussak Pekingbe. Ott voltam fent a lelátón, nem is a befutóoldalon, jó messzire a pályától, s megmondom őszintén, ha valamit jól akartam látni, a kivetítőt néztem. Más világ a lelátó, más a küzdőtér.

Akkor éreztem igazán, bár évtizedek óta nem versenyzem, hogy aki sportolt valaha, annak egy stadionban igazából a küzdőtér az otthona. Az, ahol sikereket ért el, ahol oly sokat izzadt. Még akkor is ezt mondom, ha már nagyon régen nem láttam a mexikói aranyérmemet.

________________________________________PályaképNémeth Angéla (1946. február 18., Budapest)atléta, gerelyhajító Egyesületei: TFSE, BEAC Legjobb eredményei: 1968, Mexikóváros, olimpiai bajnok, 60,36 (országos csúcs), 1969, Európa-bajnok, Athén, 59,76, 1971, Európa-bajnokság, Helsinki, negyedik helyezés, 57,44, 1972, München, olimpia, helyezetlen 54,26. Háromszoros magyar bajnok, kétszer választották meg itthon az év legjobb női sportolójává. Férje: Ránky Mátyás, lányai: Emese és Réka, öt unoka nagymamája. (Róth Ferenc  / magyarhirlap.hu)