Lolo Jones nem mindennapi története 

Ki ne emlékezne a pekingi olimpia 100 gát döntőjére? A fedett pályás világbajnoknő, a világ legjobb idejével, a 4-es pályán belerúg az utolsó előtti gátba, és csak a hetedik helyen ér célba.

Kísértetiesen hasonlít az eset Gail Devers bukására Barcelonában, igaz Lolo Jones akkortájt még egyáltalán nem atlétizált. Sőt, a gátfutástól még távolabb állt, hiszen előbb magas-, illetve távolugró volt, gáton csak „helyettesített” egy csapatversenyen, amikor felismerték benne a tehetséget.  „Nagyon sok jó dolog történt velem abban az olimpiai döntőben” – kezdi meglepően az iowai sprinter.

„Igen, nem nyertem, de sokan olimpiai bajnokként kezelnek és a motivációm is erősebb, mint valaha” teszi hozzá. „A döntőt követően mindent megkaptam ott Pekingben amit csak megkaphattam, kivéve az olimpiai aranyat, de megújították a cipőszerződésemet ráadásul egy jóval magasabb ősszeggel, és az emberek is jobban tiszteltek mint azelőtt” folytatja Jones.

Azonban ahhoz, hogy értsük Jones lelkesedését, érdemes kicsit benézni a színfalak mögé és megvizsgálni, hogy miből, és milyen áron cseperedett világklasszis gátfutóvá az amerikai.

Lolo Jones az iowai Des Moines városában született öt testvérével együtt. Édesapja élete nagy részét börtönben töltötte, így Édesanyja hárult a feladat, hogy eltartsa az egész családot, ami gyakran azt követelte, hogy más városba költözzenek. Volt, hogy egy templom alagsorában aludtak, ilyenkor Lolo reggelente korábban kelt fel, hogy iskolástársai ne vegyék észre, hol lakik. Szégyellte.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy gimnázium alatt, amikor Édesanyja olyan városba akart költözni ahol nem volt atlétika pálya, Lolo inkább maradni akart. Maradt is, hiszen addigra már elkezdett atlétizálni és megszületett legnagyobb álma, hogy egy napon olimpián fog indulni. Édesanyja távollétében négy különböző családnál is lakott, és iskola, valamint edzés mellett egy pékségben dolgozott.

2005-ben szerzett diplomát a Louisiana State Egyetemen, ahova már sportösztöndíjjal került. Ekkor még mindig nem volt profi, ami a keresetét illeti, sőt., dolgozott pincérként, volt pénztáros és személyi edző is, csak azért, hogy tovább atlétizálhasson.

„Nagyon sokat kell keményen dolgozni olyan technikai számokban, mint például a rúdugrás vagy a gátfutás. Évek telnek el amíg az ember ráérez a mozgásra, de megéri kivárni. Csak azt tudom tanácsolni annak aki fel akarja adni, hogy egy pár évet szájon még rá, mert ha egyszer megérzi teljesen más lesz minden.”

Lolo megérezte. Nem csak a mozgást, de a siker ízét is.

Első aranyérmét a 2008-as fedett pályás világbajnokságon nyerte, amit idén tavasszal sikerült megvédenie Dohában - egy nem akármilyen teljesítménnyel. Az első körben a legjobb időt sétálta, az elődöntőben viszont megint hibázott, belerúgott egy gátba és egyetlen századon múlott, hogy ne jusson döntőbe. Két órával később összeszedte magát és az aranyérem mellé megszerezte az amerikai, valamint a világbajnoki csúcsot is.

Míg karrierje legszebb napjai minden bizonnyal még előtte vannak, Lolo Jones eddigi története sem mindennapi. Az elszántság, a céltudatosság, a kemény és kitartó munkával a szegénységből való felkapaszkodás az „amerikai álom” megtestesítését jelenti. Másfél évet még legalább kell várnunk, hogy újra lehetőséget kapjon olimpiát nyerni, az mindenesetre elismerést érdemel, hogy sikerrel talpra állt a pekingi kudarc után. (Spikes magazin alapján/Gyulai Márton)

fotó: IAAF, ML, Olympic Girls