Németh Pál január 8.-án, csütörtökön jelen volt újabb kiállítása megnyitóján Nagykanizsán.
Másnap 9.-én kaptuk a szomorú hírt.
Az alábbiakban olvasható Lengyák István tanár úr megnyító beszéde és látható néhány fénykép az ünnepi eseményről.
 

Németh Pál festőművész, mesteredzőkiállításának nagykanizsai megnyitójára

2009. január 8. csütörtök , Nagykanizsa,
Hevesi Sándor általános iskola aulája „Ha én megszólalnék,Csak szépen szólanék,Ronda, undok, rút szavakatSohasem mondanék.
 

Ha én megszólalnék,Szelíden szólanék, Bántó, sértő, nyers szavakatSohasem mondanék.

                                                                     Ha én megszólalnék,                                                                     Csak szívből szólanék,                                                                     Kedves, boldog, meleg, vidám                                                                     Szavakat mondanék.

                                                                     Ti, kik szóltok hozzánk,                                                                      Mindig vigyázzatok,                                                                     Emberhez nem méltón                                                                     Sohase szóljatok!”                                                                                                    /Jáky Ferenc/

Hölgyeim és Uraim!

Ma olyan embert mutathatok be Önöknek, aki képein keresztül – hogy az előző verset idézzem –, képeinek minden szavában, színében, vonalában mindig csak szépen szól hozzánk, aki ronda, undok, rút dolgokat sose fest nekünk, aki ecsetjének ezerszínű nyelvén mindig szelíden beszél, és bántó, sértő nyers formákkal soha nem bántja szemünket, aki kedves, meleg, boldog, vidám színeket hozott közénk, és aki mindig vigyáz arra, hogy alkotásai emberhez méltatlanok sohse legyenek.

Olyan embert mutatok ma be, akinek éppen az előbb elmondottak miatt minden munkája feléleszt bennünk egy kellemes érzést, emléket, gondo-latot. Ma olyan alkotóval találkozhatunk, akinek művészete végtelenül sokoldalú, mégis a festésnek egyszerű, tiszta nyelvén szól hozzánk, amikor megfogalmaz magának és nekünk valami szépet, valami maradandót, akinek alkotásaiban éppen az elmondottak okán mindig találunk valami-lyen hétköznapi ünnepélyességet, művészi emelkedettséget.

Ma olyan festő munkáiban gyönyörködhetünk, akinek képei egyszerre modernek és régiek, huszadik századiak és reneszánszok. Akinek színei-ben, vonalaiban, formáiban, témáiban mindig ott lehet érezni azt a madáchi gondolatot, hogy „Ember küzdj és bízva bízzál!” Azt a mondatot, melyet hittel vallott és követett egész életében a művészet és a sport világában is. Az az ember pedig, aki ezt vallja, éli és munkáin, alkotásain keresztül ma be is mutatja nekünk nem más, mint a neves sportember, Németh Pál.

1937-ben született, a Bulcsu vezérnek is szálláshelyül szolgáló, ma Szombathelyhez tartozó Szentkirályon, a kanyargó és néha rohanó Gyön-gyös patak közelében, pár kalapácsdobásnyira az Őrségtől és az Alpok-aljától. Ennek a helynek vonzása és taszítása, emberléptékű világa hatá-rozta meg egész életét, és úgy érzem festészetét is. Nekem a mai megnyitón nem tisztem Németh Pál, a világhírű magyar dobóatléták mesteredzője, a Dobópápa sportpályafutását elemezni. Én ma Németh Pálról, Pali bácsiról, az egész lényében őszinte művészről fogok beszélni. Arról az emberről, akitől idegen a mellébeszélés, a hazugság, a magamutogatás. Arról az emberről, aki mint művész végtelenül szerény, pedig lenne mire büszkének lennie. Ha körülpillantottak e kiállításon, bizonyára egyetértenek velem.

Németh Pál, a festő többféle technikát alkalmaz. Dolgozik temperával, olajjal, de istenigazából az akvarell szerelmese. Annak a technikának, amely nem tűr mellébeszélést, nem viseli el a színek össze-vissza locso-gását, folyamatos változtatását, a formák odébbrakosgatását, csak a hatá-rozott, egyenes, tiszta munkát. Pali bácsi ezt a technikát szereti, mert ez hasonlít legjobban az életéhez, ahol nincs köntörfalazás, fülvakargatás, csak az egyenes, tiszta beszéd. Amit a papírra festünk, az végérvényesen ott marad. Amit kimondunk, azért vállaljuk a felelősséget. Bárcsak min-denki így festené meg életének képeit.

Németh Pál alkotásain, bár ő mindvégig emberekkel foglalkozott, csak nagyritkán láthatók emberek. Mégis minden képéből környezete – az ott élő emberek, a táj, a fák, virágok, állatok, tárgyak, épületek – szeretetének melegsége árad. Mert, ha ember nem is jelenik meg a papíron, a ter-mészetet megóvó, szerető, a természetben élő ember keze munkáját mind-egyik alkotásán ott érezhetjük. Csak maga az ember nem tolakszik oda a képre mellét döngetve, hogy nézzétek meg, ezt én hoztam létre, ezt én alakítottam ilyenné. Ennek alátámasztására hadd utaljak az Öreg ház, Osztrák táj, Cáki pince, Ősz a hegyek közt, vagy a Szénaboglyák az erdő-szélen című képekre.

Németh Pál, az életben sokat küzdött bölcs ember lelkének kifinomult érzékenységével, mesteri módon él a fény-árnyék kontrasztok, a meleg pasztellszínek adta lehetőségekkel, ezzel megragadva és végigvezetve a néző szemét festményein, mint például az Őrségi táj, a Kőszegi sétány, a Vízpart erdővel, a Svájci táj című képeken.

A sportoló, az edző, a sikerekért folytatott küzdelmében, az igazságáért való kiállásában sokszor maradt egyedül. De az egyedüllétek napjaiban, óráiban is mindig ott élt benne a hit, hogy ezek az idők csak átmenetiek. Ott parázslott a hit, mert mindig volt mellette valaki, aki megerősítette igazában, aki támaszul mellette, mögötte állt. Aki vele együtt érezte, hogy az eredmények megszületése, az elképzelések  beigazolódása, valóra válása majd meghozza a feloldozást a magány világából. Az a valaki, aki húsz évnyi művészi megtartóztatás után ecsetet ajándékozott, adott a kezébe, megérezve és mondván: Ez is a te életed, hát élj vele! És mennyire igaza volt.

Ám Németh Pál nem lenne igaz művész, ha ezek a lelki küzdelmek nem jelentek volna meg képek formájában is. E vívódásainak beszédes bizo-nyítékai a Magány, az Egyedül, de nem magányosan, az Őrt állok, a Tél hálójában, és a Folyóparton egyedül című gyönyörű munkái, melyeken keresztül alkotójuk szívébe láthatunk. S talán ezért e festményei – aka-ratlanul – a többinél is jobban közel kerülnek hozzánk.Talán azt is mondhatom, hogy ezek az egyedül és támogatottan átélt küzdelmek vezették oda, hogy Németh Pál valamennyi képébe ugyanazt az örök hitet érzem beleálmodottan megfogalmazódni, azt hogy minden buktató, szenvedés és nehézség ellenére a természet, az ember, az élet szép, csak meg kell látni és találni benne a szépet. És ő a képeivel nekünk is segít, hogy ezt megtalálhassuk. Nézzenek csak az Eső után, a Téli táj, a Vízpart, vagy a Pacsirta éneke című festményekre.

Németh Pál, ahogy mondani szoktuk, nem mai gyerek. Mint a kivételes képességekkel megáldott embereknek, neki is sokat kellett szembe halad-nia a kényelmes megoldásokat elfogadó, és „nem érdekel, nem az én ba-jom” jelmondattal masírozó emberekkel. Azokkal, akik csak az állóvizek-ben mernek pancsikolni. Ez a kényszerű szemben haladás nagy életböl-csességet adott neki, és megtanította az új dolgok létrehozása mellett a régi értékek és hagyományok megőrzésének fontosságára. Sok festménye vall arról – és érezteti a nézővel –, miként  Hevesi Sándor is írja, hogy „aki nem ismeri és becsüli a múltat, az nem értheti a jelent, és nem tudhatja a jövőt”. E hagyományokban benne van tájaink szépsége, épített értékeink nagyszerűsége, de benne van flóránk és faunánk egyedisége is. Ilyen hagyományaink megőrzésének fontosságára hívja fel figyelmünket az El-hagyott öreg ház, a Mezei virágok, az Oszkói présház, a Borospince, a Virágcsokor, a Cáki pincék című képeivel. Így tanítja a nézőt a festő a táj, az ember alkotta értékek, a szülőföld szeretetére. Sok-sok festménye mint-ha Pakocs Károly szavaival szólalna meg, és azt mondaná:

 „Szeresd fiam ezt a várost,Ezt a földet, ezt a rétet,Szeresd ezt a kék egünket,A sok folyót, hegyet, völgyet,Akácos kis utcáinkat,S ne felejtsd el soha többet!Szeresd a búzavirágot,Árvalányhajas mezőket,S a pipaccsal telehintettTarka, széles legelőket!Szeresd a kongó harangszót,Furulyaszót, a kolompot,A kis patak csobogását,A fehér pincét tartó dombot!”

Németh Pálnak, a festőnek művészi szemlélete, és Németh Pálnak, a mesteredzőnek az életről alkotott felfogása és vágya ugyanaz. Átadni tu-dását, hitét, szeretetét, érzéseit, gondolatait az embereknek, s képességét – mint talán a Teremtő ajándékát – kamatoztatni mások örömére. És figyel-meztetni mindenkit arra, hogy a dübörgő nagy rohanás mellett az embernek a csendre, a megállásra és visszatekintésre, a nyugalomra is szüksége van.Bár a mai kiállításon csupa tájképet, és csendéletet látunk, az előbb elmondottak okán mégis ráébredünk, hogy ezek az alkotások mennyire elgondolkodtatóak, filozófikusak, mert a 20. század elektronmikroszkópos, idegeket tépő és csomózó, embereket gyertyaként összeolvasztó és sejtekké szabdaló, fénybe húzó és sötétbe taszító világából a természetbe, a csend-be, a családba, a nyugalomba menekülő ember érzéseit érezhetjük meg bennük.Ha a mester képeit festői izmusok között akarjuk elhelyezni, egyszerű dolgunk van. Mint ahogy életét is a realista, kézzel fogható dolgok irányí-tották, képei is reálisan, mégis a rá jellemző expresszív erővel ábrázolnak olyan álomtájakat, ahol még megőrzött, vagy már újrateremtett rend és nyugalom van. Ez az áradó nyugalom talán az, amelytől képeinek környezetében meg-nyílik bennünk egy belső végtelen tér, ahol szívünk, lelkünk és elménk koordinátarendszerében másféleképpen tudjuk rendezni dolgainkat, hogy egy darabig újra farkasszemet nézhessünk a minket körülvevő, kegyetlenül pragmatikus világgal. Így lesz az elhidegülés özönvízében a festő a révész, mert művészetének hajóján átviszi, megmenti számunkra és a jövő számára azt, ami megérdemli az életet. Így lesz a mai napon egy órányi időre gondolataink és lelkünk révésze Németh Pál, a mesteredző, a festőművész, az akvarellfestés mestere.

Köszönöm, hogy meghallgattak. Lengyák István