Anya, apa és egy gyermek. Átlagos családi modell a mai Magyarországon. De ha hozzátesszük, hogy mindhárman az atlétika különböző versenyszámaiban nyertek bajnoki címet, a szülők pedig több világversenyt és olimpiát is megjártak, akkor a legkevésbé nevezhetjük őket átlagosnak. A többpróbázó Munácsy Sándor és az ugró-gátas Bálint Zita alig múlt húszesztendős, amikor megszületett lányuk, Petra. A szülők több éve visszavonultak az aktív versenyzéstől, de Petra miatt ma is gyakran megfordulnak a pályán.

Atlétika: Mindig elkíséritek Petrát edzésre?Bálint Zita: Gyakran elhozzuk. Ilyenkor van egy kis lehetőség a beszélgetésre, aztán kezdődik az edzés.

Atlétika: Mennyire tudtok csendben maradni, azaz külső szemlélői lenni az edzésnek?

B.Z.: Próbáljuk visszafogni magunkat, és nem szólunk bele az edzéseibe, legalábbis nem a helyszínen. Sosem volt könnyű, és most sem az, de beláttuk, nem ez a megfelelő módja annak, hogy elmondjuk a véleményünket. Az edzésen ez az edző feladata. Ugyanakkor nem könnyű magunkban tartani mindazt, amit mindketten hosszú versenyzői pályafutásunk alatt megtanultunk, megtapasztaltunk. Ráadásul mindketten edzők is vagyunk.

Atlétika: Meg sem fordult a fejetekben, hogy ti legyetek Petra edzői?B.Z.: Én egy rövid ideig voltam az edzője. Az egész nem tartott tovább két hónapnál, amikor közösen megbeszéltük, hogy nem működik. Mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy túl jóban – az anya-lánya kapcsolat mellett mint két barátnő – vagyunk egymással. Nem tudtam elég szigorú lenni a pályán, ő meg nem tudott tőlem bizonyos dolgokat elfogadni.Munkácsy Sándor: Petra kimondottan az a típus, aki tőlem meg pláne semmit sem fogad el. Így marad a közvetett út, én elmondom az anyjának, ő meg elmondja neki, és így hamarabb célt érünk.

Atlétika: Otthon mennyire téma az atlétika?B. .:  A sportot, a problémákat annak idején mi is hazavittük férj-feleségként. Így sem nekünk, sem Petrának nem újdonság, hogy otthon beszélünk edzésekről, versenyekről, eredményekről, de ez nem mindennapos. Ha jó edzője van, akkor jobbnak látom nem beleszólni a szakmai munkába. Inkább a jövőről szoktunk beszélgetni.

Atlétika: Közhely, de élsportolók gyermekeként a pályán nőttél fel. Ilyen múlttal törvényszerű, hogy atléta lettél?Munkácsy Petra: Amikor kicsik voltunk, a barátnőmmel, Kovács Kingával játszottunk a pályán, amíg a szüleink edzettek. Volt egy olyan időszak, amikor teljesen eltűntem, inkább az osztálytársaimmal bandáztam az általános iskolai évek alatt és utáltam atletizálni. Aztán eljött a pillanat, amikor muszáj volt elkezdeni valamit sportolni. Apa felajánlotta a választás lehetőségét, ekkor eldöntöttem, hogy úszó leszek... Amikor megtudtam, hogy hajnali öt órakor kell kelni, gyorsan lebeszéltem magam róla. Így maradt az atlétika. Először nem a versenyzésben, hanem a rendszeres mozgásban gondolkodtunk. Megszerettem, majd jöttek az eredmények, és mára az életem részévé vált.

Atlétika: Volt harc, hogy többpróbázó, gátfutó vagy hármasugró légy?M.P.: A döntés az enyém volt. Persze azért mindketten tudomásomra hozták, hogy miként képzelik el a jövőm. Apa a 400-as gátast, anya a hármasugrót látta bennem. Nekem is volt olyan időszakom, amikor azt hittem, majd én döntöm meg anya hármasugró ifjúsági csúcsát, de végül maradt a rövidebb távú gát.

Atlétika: Mennyire nehéz ezzel a szülői háttérrel atletizálni?M.P.: A pályán gyakran visszahallottam, amint megjegyezték, hogy én vagyok a Munkácsy Sándor és a Bálint Zita lánya. Gyakran megkapom, hogy „úgy nézel ki, mint az anyád…”M.S.: Az elején eléggé passzívan fogadta. Talán az elvárások, amelyek tőlünk és a környezetéből jöttek, túlságosan kemények és magasak voltak.B.Z.: Én sem vagyok híve és nem szeretem ezt a fajta összehasonlítgatást.

Atlétika: Mit örököltél a szüleidtől?M.P.: Jó géneket és a tehetségüket. Aputól a makacsságot és az önfejűséget. Nagyon sokat vitázunk, mindkettőnkben jó adag büszkeség van, és nem nagyon engedünk. Anyukámtól a legtöbb jó tulajdonságot. Anyu nagyon naiv, mindenkiben csak a jót látja. Én szeretem megfigyelni a körülöttem lévő dolgokat, de nem feltétlenül elfogadni, elhinni mindent. B.Z.: Örülök, hogy inkább az apjára hasonlít, mert a jég hátán is megél. Sanyiban is azt szerettem, hogy mindig mindent végigcsinált, amit a fejébe vett vagy célul tűzött ki. Nekem annyi a dolgom, hogy az apjától kapott tulajdonságait megpróbálom egy kicsit finomítani, belecsempészni a nőiességet.M.P.: Nagyon apás voltam, állandóan rajta csüngtem, talán innen jön, hogy a belső tulajdonságaim nagyobb része apai eredetű. A kinézetem viszont teljesen az anyáé.

Atlétika: Hogyan élitek meg, hogy a kicsi Petrából mára nagylány lett?M. S.: Az ember ezen nem gondolkodik, ez csak jön magától napról napra, évről évre. Bár én azt mondom, nem mi, hanem a lányunk öregszik. Mostanában mégis egyre többet szembesülök ezzel, amikor régi ismerősök kérdeznek róla, és azt válaszolom, hogy jövőre érettségizik. Olyankor nagy a döbbenet. Nekem az idő múlása napi szinten nem tűnik fel…B.Z.: ...kivéve, ha fiúk jönnek, na, akkor azért feltűnik!M.S.: Elvem, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Szeretném, ha Petra a lehető legtöbb dolgot megtenné, amit szeretne, amire lehetősége nyílik. A szülői tanácsok érte vannak, nem ellene. Az idő nekünk dolgozik, csak ne tartson a felismerés túl sokáig.M.P.: Volt idő, amikor egy Behajtani tilos! tábla volt a szobám ajtaján. Az esetek többségében mégsem zavartatják magukat… Apa néha olyan gyorsasággal tör be hozzám, hogy a szívroham kerülget. Arra is gyakran van példa, hogy ott felejtik magukat a szobámban, és csak fekszenek az ágyamon, amikor én egy kicsit szeretnék egyedül lenni.B.Z.: Mert egyre kevesebbet látjuk. Azt szoktuk mondani, akkor látjuk otthon, ha éhes, mert a nyitott hűtő előtti két láb biztosan a Petra. Ilyenkor rohanunk, és gyorsan felteszünk egy-két kérdést arról, miként telt a napja.

Atlétika: Nektek hogyan telnek a hétköznapok?B.Z.: Nekem jó dolgom van, mert amióta visszavonultam az élsporttól, otthon vagyok, háztartásbeli. M.S.: Tíz éve ingatlanokkal foglalkozom. A munka is olyan, mint a sport, ha elismerésre vágysz, ugyanúgy dolgoznod kell érte. Minden szeretnék megtudni az ingatlanokról, az üzletről. Annyiban azért más, hogy nincs mögöttem sem edzői, sem anyagi támogatás, hanem a saját erőmből, forrásaimból kell elérni a céljaimat.

Atlétika: Hol a határ anya és barátnő között?M.P: Ha nevelni kell, akkor anya, de az idő többségében barátnő. Mindketten irányítjuk az anya-barátnő váltásokat, de természetesen nem beszélek úgy vele, mint a haverokkal.. Néha nem...(nevet).

Atlétika: Mi a helyzet az apai szigorral?M.S.: Szükség van rá, de mindezt nem szigorú hangnemben teszem, inkább csak elmondom a véleményem.

Atlétika: Közös családi program?B.Z.: Egyre kevesebb, de néha még eljön velünk nyaralni is…M.P.:…és moziba, meg kirándulni is!B.Z.: Sosem felejtem el, amikor Petra kilenc éves volt, és azt mondtam neki, milyen jó, hogy most már moziba is együtt járhatunk. Erre megjegyezte: „Azért ehhez ne szokjál hozzá...”

Atlétika: Mi az, amit a pályafutásotok során megélt élmények közül feltétlenül szeretnétek, ha Petra is megtapasztalhatna?M.S.: Az olimpia. Nincs annál felemelőbb érzés, mint rajthoz állni egy olimpián. Ez a sport csúcsa. Most nem arról beszélek, hogy olimpiai bajnoknak kell lenni, hanem a tényről, hogy valaki eljut az olimpiai játékokra, és részese lehet egy semmihez sem hasonlítható élménynek. A többi csak hab a tortán.B.Z.: Csatlakozom Sanyihoz, mert én is mindig azt mondom Petrának, akármi is legyen, addig sportoljon, amíg ezt saját maga is megtapasztalhatja.

Anyák napján tisztelettel köszönt minden anyukát, nagymamát és dédit a masz.hu