Beszélgetés az olimpiai szintet elért Staicu Simonával / Maraton

Az idei tervekről- Tavaly, a Budapest maraton után úgy döntöttem, eljött az idő, hogy lezárjak egy korszakot, az atlétikát. Sok volt, szép volt, olyan karrierem volt, amiről sok-sok sportoló álmodik.  Úgy éreztem akkor, hogy én már nem tudok minőséget nyújtani, és ami ezután jön, csak hab a tortán. Maraton után, pihenéssel töltöttem az időt, háromszor futottam hetente és jól is éreztem magam. De úgy látszik egy picit tévedtem…

Az év végén futottam egy szilveszteri versenyen és ott, a semmiből haramdik lettem. Meg is lepődtem, hogy milyen jól ment a futás.

Akkor a kollégáim bátorították, hogy talán érdemes újrakezdeni, vagy legalább egy kicsit komolyabban venni, mert még óriási erő van bennem. Mivel tudom, hogy milyen nehéz sok dolgot csinálni egyszerre, elgondolkodtam azon, hogyan tudom ezt másképpen megoldani szakmailag, hogy sikerhez vezessen az út. Leültem és elkezdtem kombinálni a módszereket, és utána saját magamon ki is próbáltam őket.

Sokan látták ezt és talán furcsának találták, de hét hét elteltével harmadik lettem a fedett OB-n, ami óriási erőt adott a folytatáshoz. Ekkor, az olimpiai szint elérése még nem szerepelt a terveim között, de amikor már lehetett tudni mennyi az elérendő szint, akkor ráébredtem, hogy ezt meg lehet csinálni.

Bár néha eljárok a csapatomhoz  edzeni, ahol Zemen János irányítja az edzéseket, továbbra is a saját elképzeléseim szerint edzek, és még mindig vannak ötleteim, amiket a következő maratonra való felkészülés során ki is szeretnék próbálni.

A kedvenc tantárgyam az egyetemen a sportpszichológia volt és mindig eszembe jut a kiskutya esete. Pont ez történt most velem: ha a kiskutyának adsz egy kemény cipőt, egy darabig próbálkozik vele és ha látja, hogy nem tudja szétszakítani, feladja; ha viszont egy puhább cipőt kap a gazditól, addig próbálkozik, ameddig szét nem szakítja, mert érzi, hogy képes rá, és esze ágában sincs abbahagyni a harcot.

A felkészülésről, az év főversenyéről- A felkészülésem jól sikerült, nem voltam sérült és nem voltam beteg sem, ez is kellett a sikerhez. Sokat versenyeztem, talán ez is hozzájárult az eredményességhez. Áprilisban eldöntöttem, hogy szeretnék Berlinben futni, májusban meg is vettem a repülőjegyet. Szeptemberben ott voltam, és megcsináltam azt, amiről hónapokon át álmodtam, és amire keményen készültem.

Azzal feküdtem le és azzal keltem, hogy én, Simona meg tudom csinálni. Nem mindig sikerül az, amit eltervezel, de az optimizmus ami bennem van, az vitt előre. Talán soha nem futottam annyira óvatosan és fegyelmezetten, mint Berlinben, mert ez volt a célom.

Tavaly óta már nem írok edzésnaplót, úgy döntöttem, hogy 170 000 km után, már csak a főedzéseket jegyzem fel, mert valójában ezek jelentik a kulcsot a sikeremhez. Vannak viszont hiányosságok a felkészülésben, ezeken szeretnék most javítani.

Az olimpiáig hátra levő idő feladatai- Most természetesen pihenés következik, sok volt, amit ebben az évben futottam,  a szervezetem megérdemli a pihenést. Van még 1-2 célom, ami  lebeg előttem, és azon vagyok, hogy sikerüljön véghezvinni őket. Edzek tovább, próbálom a hiányosságaimat kiküszöbölni, és bízom abban, hogy sok akarattal és kitartással meglesz az edzés, a sok munka meghozza gyümölcsét.

Egy szép pályafutás emlékezetes versenyeiről- Van a lábamban több, mint 50 maraton, ezek közül legalább 15 az, amit 2:40-en belül futottam. Ezek a számok a futás szakértői számára önmagában beszédesek. Nagyon sok eredményem van, amelyre életem végéig emlékezni fogok. Minden verseny más és más, de talán azokat a versenyeket emelném ki, ahol a legkeményebben küzdöttem az elért eredményért, ami nem feltétlenül jelenti az aranyérmet.

Például, kétszer lefutni a Comrades-maratont, vagy akár csak egyszer a Swiss Alpine maratont, felér egy győzelemmel. De említhetném azt a csodálatos élményt, amikor a Comrades-maratonról haza fele a repülőgépen ismeretlenként, szerényen ültem a helyemen, amikor azzal lepett meg a személyzet, hogy a hangos bemondóban a több mint 200 utas előtt gratuláltak és egy nagy csokitortával ajándékoztak meg, megköszönve, hogy az ő repülőtársaságukkal utazok.

Úgy éreztem, senkiből hirtelen valaki lettem, mindenki figyelme rám irányult, körülvettek, faggattak... Ilyen hétköznapi dolgok kellenek ahhoz, hogy legyen erőnk folytatni.

Győzelmeim közül megemlíteném a Jungfrau maratonon háromszori, a Two Oceans maratonon, a Pistoia-Abetone maratonon, az Eindhoven maratonon, a Westland maratonon való  kétszeri, vagy a Community Fox Cities maratonon elért első helyezéseket.

Emlékezetes a Roma maraton, ahol a Colloseum mellett elhaladva, másodikként futottam célba; vagy a milanói 3. helyezés, de kellemes emlékeket ébresztenek a berlini 6. vagy a párizsi 4. és 5. helyezéssel záruló maratonok is.

Voltak egyéb rendkívüli helyszínek és események, mint például Oszaka, vagy a nigériai hegyi verseny, amikor az ország miniszterelnöke gratulált a második helyezésemhez. Ilyenkor elhatalmasodik az érzés bennem, hogy egy-egy ilyen sporteredmény kapcsán a sportolóra, úgy is tekintenek mintegy az ország kis követére. Ha rám nem is emlékeznek, de országunkra évek múlva is szívesen gondolnak, és tisztán tudják, Magyarország fővárosa Budapest, és nem Bukarest - nem tévesztik össze.

És vannak versenyek, ahol nagy neveket előztem meg, mint Tegla Loroupe. vagy Joyce Chepchumba, vagy  megnyertem a hágai CPC loop-ot, Alphen aan Rijn, vagy éppen Warandeloop, ahol 17 afrikai futó előtt értem célba győztesként.

De az ifi eredményeimre is nagyon büszke vagyok – a Birmingham-i EB-re, ahol második lettem 4:16,69-es idővel, és még csak 16 éves voltam; vagy a plovdivi VB-re, ahol nyertem 3000 méteren, és az utolsó 200 m-t 29,5 alatt futottam le/9:09,57 p.

Emlékezetes marad a 4:08,85-ös 1986-ban elért serdülő országos csúcs, amit még román versenyzőként értem el, és amit azóta sem döntöttek meg. A heti 110 km-es edzések mellett először tettem azt meg, hogy "csaltam", és a verseny előtti reggelen, edzés helyett a parkban egy bokorban bujkáltam, mert éreztem, délután nem lennék képes lefutni a távot. A sikeremhez kellett az, hogy ebéd után négy órát alvással töltsek. Annyira mély és pihentető alvás volt, hogy feltöltődtem, és ennek köszönhetően született meg az említett eredmény.

Az OlimpiárólA közelgő Olimpiai Játékokhoz annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy önmagában a részvétel nagy eredménynek számít, nagy küzdelem árán, hosszú évek munkájával érhető el, sok-sok lemondást, kitartást, akaraterőt kíván. Hogy ott lehetek Rióban, Magyarország színeiben, ebben az életkorban, arra ösztönöz, hogy minden másodpercet, amit a pályán tölthetek, küzdelemmel töltsek.

Lehet, hogy a magyar sportvilág számára ez nem érzékelhető ennyire markánsan, de bennem erősen él az akarat, hogy a verseny perceiben, óráiban minden gondolatommal és teljes erőmmel a legjobb eredmény elérésére törekedjek, a maratoni táv minden méterében küzdjek, egészen a célvonalig.  Ez talán országunk számára kevéssé érzékelhető, de ez a legnagyobb ajándék, amit én magyar sportolóként adhatok.  (sts/ml)

Staicu Simona/ All-Athletics.com      .     Staicu Simona/ iaaf.org

foto: ML, Doba I.