Amikor elkiáltja magát, a vakondokok testületileg visszahúzódnak a túrás mélyére, mert tudják, hogy hamarosan akkora dörrenés jön, ami összekuszálja a bajuszukat. Ha annyi húszezrese lenne, ahányszor kimondta a szót: „Rajthoz!”, gazdagabb lenne, mint a Microsoft elnöke. 54 éve indítja a futókat a versenyeken, de szívesen segítene a 2023-as világbajnokságon is. Interjú Margitai Attilával.

– Hogyan költözött az életedbe az atlétika?

– Az általános iskolai testnevelőtanárom javasolta, hogy kezdjek valamit az atlétikával, aztán hamar a Csepel SC-ben találtam magam, és tíz évet le is húztam ott. Gátfutó voltam, még 200 gátat is futottam. 110, 200, 400 voltak a fő számaim. Sok csapatbajnokság volt akkoriban, mentünk vidékre, külföldre, csodálatos időszak volt. Szívesen megélném újra.

– Milyen út vezetett a bíráskodásig?

– Zsigmond Matyi bácsi Csepelen szúrt ki. Elvégeztem a szükséges iskolákat, majd 1965-ben kezdtem. Akkor rendezték a Népstadionban az Universiádét, majd 1966-ban az Európa-bajnokságon is dolgoztam már.

– Nem tegnap volt…

– Az biztos. – folytatja mosolyogva –, de attól kezdve, a szamárlétrát bejárva – felvezető, indítósegéd, indító – minden voltam. A legendás Mindszenty János is észre vett, majd Zsigmond Matyi bácsinak is feltűntem – ő a Budapesti Atlétikai Szövetség főtitkára volt –, így csöppentem bele a bíráskodásba. Jó darabig Adrigán Jóskával ketten csináltuk, aztán valahogy itt maradtam. 1965 óta indítócsoportnál dolgozom.

– Milyen végzettség kell az indításhoz?

– Az alapoknál kezdtem, gyakorló, harmad-, másod-, elsőosztályú és országos vizsgát tettem. Országos minősítésem van versenybíróként.

– A külső szemlélő csak azt látja, hogy elsütöd a pisztolyt, de ennél bonyolultabb a feladat. Mire kell figyelni?

– Amikor elkezdtem, még igazán indítói feladatként tekintettek rá, mert kézimérés volt, erre is kellett figyelni. Olyan kézi időmérők voltak – Ungur Imre, Sugár Pista bácsi – akik kiszúrták, ha nem csináltunk jól valamit. Akkor még pisztollyal indítottunk, de nem nagyon volt töltény, saját magunk készítettük.

– No, azt meg hogyan kell?

– Az MHK-tól („Munkára, harcra kész”, szovjet mintára létrehozott tömegsportmozgalom volt Magyarországon 1949-től az 1960-as évek közepéig. A szerk.) kaptunk 6 mm-es, hosszú életű, úgynevezett „long life” töltényt. Le kellett venni a magot, kiönteni a lőport, és füstös lőporral töltöttük újra, majd lefojtottuk. Nagyon kellett figyelni.

– Azóta nagyot változott a világ.– Ma már egyszerűbb a munkánk: a pisztoly elektromos, van visszahívó rendszer, regiszterpapíron jelzi a kiugrást, a hibázó pályát, szóval könnyebb az indítás.

– Nem szakad meg a szíved, amikor ki kell zárni valakit?– Én az atlétikáért vagyok. Nem szívesen zárok ki senkit, nagyon meggondolom minden alkalommal, de ha kiugrik, akkor nincs más lehetőségem. Az edzők, ellenfelek, menedzserek is figyelnek, az ember kénytelen megtenni, mert megkapja a kritikát, meg ugye a szabály, az szabály. De ezek szerint 1965 óta elfogadnak, mert máig hívnak. Már a fiataloké a jövő, de látok a pályán, használnak is. Amíg úgy érzem, hogy el tudom dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, addig csinálom.

– Melyik volt a legemlékezetesebb versenyed?

– Sok volt. Bíráskodtam a Budapest Nagydíjakon, a Gyulai István Memorial – Atlétikai Magyar Nagydíjakon, országos bajnokságokon. Akkoriban vidéken nem volt saját nevelésű indító, jártam az országot, minden pályaavatón ott voltam. Székesfehérvár, Kaposvár, Győr és még hosszan sorolhatnám. Két napot mindig vidéken töltöttem el. Csináltuk a Bécs-Budapestet is, azt is végig vittem, durván 60 év alatt megszerettem, és itt is maradtam.

– Van kedvenc sportolód?

– Annak idején, amikor világnagyságokat hozták Budapestre – mint Carl Lewis, vagy Edwin Moses –, őket szerettem, de aki értelmes, és jóindulatú, imádja az atlétikát, azzal jó viszonyt ápolok.

– Az indítónak kicsit kiemeltebb szerepe van a versenybírók között, mintha a ranglétra magasabb fokán állnának, mert fontos a munkájuk. Érzed, hogy a többiek picit felnéznek rád, és nem csak a múltad miatt?

– Igen, az eltelt idő miatt bizonyosan, de a tekintélyt meg kell szerezni. Oda kell figyelni! Nem akarok senkit megbántani, de a magasugrásnál a lécet könnyű feltenni, ám az indítónak határozottan kell fellépnie, mert senki nem szerezhet előnyt abból, hogy szabálytalanul rajtol.

– Hogy érzed, az utánatok jövő generációban van annyi tehetséges versenybíró, akiből olyan jó indító lehet olyan sokáig, mint te?

– Kevés fiatal van, aki feláldozza a hétvégéjét. Budapesten hárman vagyunk, Kovács Gyuri, Lengyelné Palkó Márta és jómagam. A koromnál fogva inkább őket foglalkoztatják, de engem is hívnak, nem panaszkodom. Vidéken 1-2 fiatal van, de most nem látom, hogy lenne utánpótlás, de a szövetség dolgozik ezen.

– Úgy tudom, hogy egyszer Budapest főpolgármesterét is kisegítetted.

– Éjszakai futóversenyt rendeztek, a Clark Ádám téren volt a rajt. Demszky Gábor volt a verseny védnöke. Ilyenkor az a szabály, hogy a pisztolyt át kell adni. Odaadtam neki, hogy süsse el, de nem sikerült, így a másikkal lőttem el a mezőnyt, de ezt nem nagyon vette észre senki.

– Soha nem volt gondod a fegyverekkel?

– Egy apróbb probléma akadt. Miután van fegyverviselési engedélyem, évente kijöttek a lakásomra ellenőrizni, hogy hol tartom a fegyvert és a lőszert. Pont vidéken voltam, amikor megérkeztek. A feleségem volt otthon, megmutatta, hogy minden a szabályok szerint történik, máshol van a fegyver, másutt a lőszer, megfelelően zárt dobozokban. Mondták, hogy minden OK, de szegényt nagyon megszidták, mert az volt a szabály, hogy még ő sem tudhatta volna, hol vannak a dolgok.

– Jó egészségi állapotban vagy így a 80-as éveid elején, meddig tudod még vállalni a bíráskodást?

– Látok a pályán, egészségileg rendben vagyok, igaz volt két műtétem, a térdem és a csípőm protézises, futni, térdelni nem tudok úgy, de fájdalmam nincs, vezetni tudok, amíg kellek, jövök.

– Budapesten lesz a világbajnokság...

– Jó volna megélni, még nagyon szeretném. Ha nem hívnak, az sem baj, de a lelátón ott szeretnék lenni. Amikor Pesten volt a fedettpályás világbajnokság, akkor az öregeket felültették a tribünre, és értékelniük kellett a versenyt, a bírókat. Hátha én is oda kerülök...

Margitai Attila 1935. december 16-án született Baranya megyében, Mágocs nagyközségben. Édesapja pékmester, édesanyja háztartásbeli volt. Négy testvére van. Csepelen az 1. számú szakmunkásképző intézetben tett géplakatos szakvizsgát, de nem igazán dolgozott a szakmában. A Csepel-művekbe került, ahol 48 éven át volt alkalmazásban. A középiskolát munka mellett végezte el, raktárvezetőként ment nyugdíjba. 61 éve házas, egy fia és két leányunokája van. 54 éve versenybíró.

Az első rész, a Gál Lászlóval készült interjú itt olvasható.

A második rész, a Rózsa Istvánnal készült interjú itt olvasható.