Szenior kalapácsvetőként 40 serleget és 350 érmet nyert már a kisnyugdíjas Benes Magdolna

Szenior bizottság
Benes Magdolna a Balaton Bajnokságon 2012-ben (Fotó: Benes Magdolna képe)

"Nekem szólt a magyar Himnusz, de nem volt senki, aki velem örült volna. Világbajnokként és egy szál magyarként álltam ott. Pár nappal később találkoztam egy gerelyhajítóval, ő mesélte, hogy az ismerős dallamra felkapta a fejét, de épp versenyzett, nem tudott odajönni. Mindez Finnországban történt, Lahtiban, 2009-ben. Akkor nyertem másodszorra világbajnokságot" – meséli Benes Magdolna, aki szenior kalapácsvetőként 40 serleget és 350 érmet őriz az otthonában.

Veszprémben született és néhány év kitérőt leszámítva itt él azóta is. Az érettségit követően férjhez ment, munka mellett szerzett főiskolai oklevelet, életet adott három gyermeknek, és – mivel már régen elvált – felnevelte őket egyedül. A rendszerváltásig a szakmájában, magasépítő üzemmérnökként dolgozott. Utána, mint még oly sokaknak, neki is csak a kényszervállalkozás maradt, majd – amikor egy erősebb konkurens miatt fel kellett vele hagynia – a negyed-, félévente változó munkahelyek, mert az építőipar ilyen, szezonális jellegű. Sose vetette fel a pénz. Három éve 91 ezer forinttal ment nyugdíjba, most tart 102 ezernél. Nem jön ki belőle, de nem egy panaszkodós fajta, inkább próbál megoldásokat keresni. Lehúzott kétszer három hónapot Ausztriában szobaasszonyként és konyhai mindenesként, napi tizennégy órában, nyolcórás munkabérrel kifizetve. Az idei síszezonra már nem ment vissza, jelenleg épp sajtforgató a tejiparnál két műszakos munkarendben, 63 évesen. De ez, bármennyire is elgondolkodtató, itt most csupán mellékszál. Nem emiatt ültünk le beszélgetni. 

Magdi szenior atlétaként tizenkilencszeres világbajnok, nyolcszoros Európa-bajnok és tizennyolcszoros országos bajnok kalapács-, illetve nehézkalapács-vetésben. Világ- és Európa játékok győztese. Szenior versenyzőként 2014-ben a világranglista első helyén állt, neve a nemzetközi Top10-es listákon is szerepel.

Nagy hírverés nincs körülötte, bár a várostól és a megyétől is többször megkapta az év sportolója elismerést. Tizennyolc éve versenyez mindenféle szponzori támogatás nélkül, megy, ahová a saját pénzén el tud utazni, és sokszor hallgatja a magyar Himnuszt egyedül. Kicsi, vékony csontú, nem is értem, hogyan lett pont kalapácsvető.

"Diákkoromban kipróbáltam többféle sportágat, aztán hosszú kihagyás következett. Amikor a legkisebb gyerekem is elment tanulni, hirtelen nagyon egyedül maradtam. A nővérem szintén szenior atléta, hosszútávfutó, gyalogló. Elkísértem egyszer Zamárdiba egy versenyre. Május volt, napsütés, fantasztikus hangulat. Rádöbbentem, hogy így is el lehet tölteni az időt. Mindez 1999-ben történt, negyvenöt éves voltam.

Nem sokkal később kimentem a stadionba és úgy hozta a véletlen, hogy pont Szabó Ernődobóedzőbe botlottam bele. Kérdezte, mi járatban, mondtam, sportolni szeretnék valamit. Mire ő: ha akarod, megtanítalak kalapácsot vetni. Így kezdődött. A következő évben már országos bajnokságot nyertem Tatán a VEDAC színeiben".

Heti két edzés, tavasztól őszig minden második hétvégén verseny. Jobbára itthon vagy a közeli országokban, mert utazni, szállást fizetni nincs miből. Szerencsére a nevezési díjakat a VEDAC állja. 

"Idén szeptemberben Malagán rendezik a világbajnokságot, de már lebeszéltem magamat róla. Legalább 900 euró lenne a repülőjegy meg az ottani szállásdíj, egyéb kiadás. Ezek a versenyek mindig több ezer embert vonzanak, a szervezők pedig rájöttek, hogy üzletileg akkor jönnek ki jól, ha ezt a tömeget minél hosszabb ideig helyben marasztalják. A legegyszerűbben úgy, hogy időben széthúzzák a versenyszámokat. Nekem legalább nyolc napig ott kellene lennem, ha a kalapács és a nehézkalapács számban is indulni szeretnék. Sajnos, erre nincs pénzem. Ahogy számolgatom, a hazai versenyekre is elköltök évi két-háromszázezer forintot, fizetem a sportegyesületi tagdíjat, magam javíttatom a saját kalapácsomat, nemzeti színű mezt és melegítőt én vettem magamnak, ráadásul a speciális cipőm is lassan cserére szorul. Furcsa dolog ez, mert a szenior sportolókat másutt sokkal jobban megbecsülik, támogatják. Sose fogom elfelejteni a 2004-es dániai Európa-bajnokság megnyitóját, ahol mindenki nemzeti színű melegítőben vonult, még a csehek és a szlovákok is, mi, magyarok meg szedett-vedett, összevissza szerelésben toporogtunk mellettük".

Szerencsére a mi veszprémi világbajnokunknak nem szegi kedvét a mellőzöttség. Azt mondja, neki az már önmagában főnyeremény, hogy nem szed gyógyszert, nem fáj semmije, nem műtötték még semmivel. Egészséget, emberi tartást, küzdőképességet, sok szép pillanatot és barátságokat köszönhet a sportnak. Talán azért nem elégedetlenkedik, mert megszokta, hogy a dobókörben is egyedül áll, ott és akkor már csak rajta múlik a siker. Ettől függetlenül szomorú tény, hogy a malagai VB-n nem ő, nem egy magyar sportoló fogja megnyerni az aranyat. Ennyivel megint kevesebbek leszünk.

Forrás: http://www.veszpremkukac.hu/szeniorok-vilagbajnokunk-a-kisnyugdijas-sajt...)

(Fotók: a szerző és az interjúalany képei)

Back to Top

Közösségi oldalaink:




© 2018 Magyar Atlétikai Szövetség.
Minden jog fenntartva.