Beszélgetés egy szép pályafutásról

Vaszi Tünde több mint tíz évig volt a hazai atlétika első számú női versenyzője. Benne meg lehetett bízni, olimpiák, világbajnokságok és Európa-bajnokságok előtti esélylatolgatások során a szakvezetés félelem nélkül kijelenthette, hogy döntőbe várja. A jövőben már nem lehet ilyet ígérni, mert visszavonult. Az Európa-bajnoki bronzérmes, világbajnoki negyedik, "sokszoros" olimpiai nyolcadik, országos csúcstartó (686 cm), erdélyi születésű ugró abbahagyta a versenysportot.  Vaszi Tünde persze mai napig lejár edzeni, hisz "atlétika nélkül nem élet az élet" - mondja, de már elsősorban a civil életének kialakításával törődik, dolgozik és tanul, meg ha már ott van azért segít annak, aki nem bánja, ha "beleszólnak" a dolgaiba.

- Versenyezni már nem láthatunk többet, de azért maradsz a sportág közelében, esetleg edzősködsz?V.T.: - Most is lejárok edzeni, márcsak azért is, hogy ne csalódjak, amikor a tükörbe nézek. Szívesen segítek mindenkinek, de edzősködni még nem akarok. Lehet, hogy néhány hónap múlva mást mondok majd, és belevágok,

de most még nem tudok erre koncentrálni. Az edzői munka egész embert kíván, hatalmas felelősség, s ezt most még nem tudom vállalni.

- Mi most a legfontosabb az életedben?- Azon vagyok, hogy megalapozzam a civil életemet. Dolgozom és tanulok. Más szavakkal, ugyanúgy küzdök, mint az elmút évtizedekben az atlétika pályán, csak most másért. Azért, hogy sok pénzem legyen, mire nagy leszek.

- Beszélgessünk az atlétikáról, a pályafutásodról. Milyen érzésekkel zártad le a karrieredet?- Elégedett vagyok, mert azt hiszem, nagyon szép sikereket értem el, eredményes voltam. Igazán az elmúlt időszakban tudatosult bennem, hogy rengeteg hibát követtem el, de ezek az egyéniségemből fakadtak, ezért nem is bánom őket.

- Titok, hogy mik ezek?- Nem, egyáltalán. A legnagyobb bajom mindig is az volt, hogy nem tudtam csak és kizárólag magammal foglalkozni, nem tudtam kizárni a környezetemben történt dolgokat. Túl sok energiámat vitte el az, hogy másokkal törődtem, s közben a saját dolgaimat elhanyagoltam. Én mindig is segítettem azoknak, akiknek szüksége volt rá. Sokan vannak, akik mindentől függetleni tudják magukat, úgymond vérprofik. Irigylem is az ilyen embereket egy picit, de én nem ilyen vagyok. Én csak a versenyeken tudtam kizárólag magamra koncentrálni.

- Szerinted mennyit vitt el az eredményeidből, hogy érzelmes ember vagy?- Vagy húsz centit, meg jobb helyezéseket. Persze ki tudja? Ugyanakkor nem rágódom ezen, nincs mit szégyelnem.

- Beszéljünk a szép dolgokról, pályafutásod csúcspontjairól.- Mindenképpen az 1998-as budapesti Európa-bajnokság az egyik. Csodálatos élmény volt itthon, rengeteg néző előtt ugrani, ráaádsul egy nagyon kemény, színvonalas versenyen lettem negyedik. A karrierem igazi csúcsidőszaka a 2000-es évek első esztendei voltak. A sydneyi nyolcadik hely után az edmontoni világbajnokságon országos csúccsal lettem negyedik, majd a müncheni Eb-n bronzérmes. A párizsi vb-n sérülések után ötödik helyen zártam. S ha abba belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem szúrom el ezeket...

- Mit szurtál el?- Nagyon pici dolgokon múlt, hogy nem végeztem előrébb. 2001-ben Edmontonban nagy volt a szél, s ugyan megengedett körülmények között én ugrottam Fiona May mögött a második legnagyobbat, a hátszelet nem tudtam kihasználni, míg a többiek igen, s két centin múlt a dobogó. Münchenben még rosszabb volt a helyzet, hiszen gyengébb második kísérlettel lettem harmadik és nem második. Arról nem is beszélve, hogy volt egy 6,90-es ugrásom, aminél hosszan nézegették a versenybírók a deszkát, majd belépettnek nyilvánították. Azzal nyerhettem volna.

- Azért ezekért csak magadat okolni túlzásnak tűnik.- Ki más lenne érte a hibás. Rajtam múlt mindannyiszor, nekem kellett volna egy picit jobban teljesítenem.

- Olimpiákon is döntős voltál, rendszeresen.

- Az atlantai volt az első. Tökéletes felkészülés után utaztam ki, jól ment a selejtezőben is, aztán a fináléban nem jutottam be a nyolcba, de hogy. Kicsit tragikomikus volt a helyzet, mert az első ugrásom után félreértettük egymást az edzőmmel, s ezen elment a második és harmadik kísérlet. A nyitósorozatot követően mutatta, hogy egy lábfej és nagyobb tempó, hallani semmit nem lehetett abból, amit mondott. Ő úgy értette, hogy menjek egyet hátrébb, én meg úgy, hogy előrébb. Hát előrébb mentem és jobban megfutottam a rohamot, s persze vagy két lábfejjel beléptem. Harmadikra meg visszamentem egyet, de akkor is még csak ott jártam, ahol az elsőnek nekifutottam. A legnagyobb baj az volt, hogy ott találkoztam először gumi deszkával, azaz egyáltalán nem éreztem, hol, mennyit lépek be. Az meg külön pikantériája a történetnek, hogy a harmadik sorozatban a bolgár Prandzseva ugrott ki engem a nyolcból, akit később kizártak, így nyolcadik lettem, de csak hármat ugorhattam.

- Sydneben és Athénban is nyolcadik lettél.- 2000-ben és 2004-ben is hányattatott volt a felkészülésem. Itt is szerepet játszott a már korábban említett hiba. Athén előtt különösen sok volt a zavaró körülmény, a sporton kívüli probléma, ezért kicsit szét is voltam esve, egyáltalán nem tudtam arra figyelni, amire kellett volna. Már mindenki lemondott rólam, még talán én is, de az olimpia előtti utolsó hónapban összeszedtem magam, akkor csak az edzésekre a felkészülésre figyeltem, s ennek lett az eredménye a nyolcadik hely, úgy, hogy senki nem számított rá.

- Mi történt veled az elmúlt négy évben?- Igazából a 2004-es olimpia után már tudtam, hogy a levezetés következik. Aztán 2007-ben szörnyen alakultak a dolgok, áprilisban a klubom felmondta a munkáltatói szerződésemet, megszünt a sportállásom. Ott álltam a teljes bizonytalanságban, s noha először még úgy döntöttem, csinálom tovább az edzéseket és versenyezni fogok, nem ment. Szörnyen zavart a kialakult helyzet, nem tudtam a sportolásra figyelni, ezért két viadal után lemondtam a többi versenyemet és befejeztem. Három-négy hónapig nem is csináltam semmit.

- Ezek után mégis megpróbáltad kivívni a részvételt Pekingre.- Október környékén lementem a pályára csak úgy, hogy mozogjak egy kicsit. Nagyon jól esett, érezhetően remek hatással volt rám a pihenő, így néhány tréning után fellelkesedtem és nekivágtam a felkészülésnek, amivel sokáig nem is volt semmi gond, sőt, úgy éreztem, szárnyalok. Annyira jól alakult minden, hogy szinte el sem hittem, aztán még mielőtt tényleg elhihettem volna, jött egy rossz mozdulat és becsípődött a csipőm. Vártam egy kicsit, de nem nagyon akart elmúlni a fájdalom, s ekkor nagyon rossz húzást csináltam, a tatai edzőtáborból eljöttem egy kezelésre Budapestre, ami olyan remekül sikerült, hogy kis túlzással lebénult a fél oldalam. Állandóan zsibbadt a bal lábam, nem éreztem semmit. Tehetetlen voltam, de dühömben úgy határoztam, hogy ugrani fogok. Mondanom sem kell, az orvosok a fejüket fogták, én meg bal láb nélkül próbáltam versenyezni, volt, hogy szinte orra estem a gödörbe. Így sajnos nem volt igazi esélyem kikerülni az olimpiára.

- Milyen volt a televízióban nézni a női távolt?- Semmilyen, merthogy nem láttam. Akartam, de a selejtező alatt úton voltam, a finálé idejére meg elszállt a kábel a környékünkön. Az eredményhirdetésre azért pont viszajött a kép.

- Akkor most az atlétika háttérbe szorul, de azért a hazai versenyekre kilátogatsz majd?- Persze, ott leszek, többek között azért is, hogy lássam, változnak-e a dolgok. Nagy szükség lenne rá. Ezért állt össze az új vezetés is a szövetségben, s én nagyon bízom benne, hogy elindulunk egy jobb úton. Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesznek ezért a MASZ-ban és persze én is megteszem, amit tudok. Egyszer talán majd edzőként, talán nem is olyan sokára.

Csoba Péter írása alapján