Kovács Sándor írása

Nagy érdeklődéssel olvastam Gyulai Márton főtitkár úr  beszámolóját  a naptárértekezleten elhangzottakról. Ezúttal mondandójának arra a részére szeretnék reagálni - mint az atlétikát figyelemmel kísérő olvasó - amely a sportág területeinek nagyobb együttműködési szükségességét érinti.

Figyelemreméltó, hogy nemzetközi szinten is egyre fontosabb kérdésként vetődik fel a probléma, azaz a különböző területek: veterán atlétika, országúti futómozgalom, hegyifutás stb. közelebb hozása és a benne résztvevők közelítése az atlétika nagy családjához.

A magyar atlétika részére további területekkel való szorosabb kapcsolatfelvételre is adott a lehetőség.Néhány hónapja az egyik sportcsatornán láttam egy riportot, ahol a sportág népszerűsítése kapcsán a főtitkár úr kiemelten hangsúlyozta az iskolákkal és a tanulókkal való kapcsolat fontosságát.

Ez lenne az egyik terület, ahol az atlétika szekerét kissé meg lehetne mozdítani. Az országban elszórtan - kizárólag a sportág szeretetétől hajtva - nagyon sok iskolában foglalkoznak a sportágunkkal valamilyen szinten.

Ezek az iskolák sok esetben magukra hagyottan, helyenként nagyon mostoha létesítmény és egyéb lehetőségek hiánya ellenére oktatják az atlétikát és versenyeztetik a gyerekeket. Elég, ha a szeptember-október folyamán megrendezett Ügyességi-és Váltófutó Csapatbajnokság résztvevőire gondolok.

A megyei-budapesti versenyeken a különböző korcsoportokban több mint 1600 csapat és váltó indult. Ez azt jelenti, hogy valamilyen szinten sok ezer gyerek ismerkedett a sportággal /!/.

Hallom az ellenvetést: sok gyerek indul a más sportágban versenyzők közül, és vannak egyesületi-szakosztályi versenyzők. Na és ?? ATLÉTIZÁLNAK. Ismerkednek a sportággal.

A kapcsolatfelvétel ezzel a legfontosabb „anyaggal” a szakosztályokon keresztül történhetne. Mit tapasztalunk ezen a téren?

Részben valóban a szakosztályok ellehetetlenedett helyzetét, ennek sok összetevőjét. Részben viszont az egymásra mutogatást edzők és testnevelők között.

A folyamatos panaszkodást, hogy a gyerekek nem jönnek sportolni. Egy számomra megdöbbentő példa.

A III.-IV. korcsoportos /11-l4 év/ országos döntőn egyetlen budapesti iskola csapata sem tudott a 12 csapatos döntőbe bejutni. A mezőny nagy része 50-250 km-t tett meg, hogy résztvevő lehessen a döntőn. Sok esetben saját költségen utaztak, hogy versenyezhessenek.

Az ország lakosságának 20%, modern létesítmények nagy száma egyfelől, kis létszámú távoli iskolák másfelől. El kellene ezen gondolkodni és a panaszok helyett -  idézve  a bonyhádi testnevelő kollégát - elébe kellene menni a dolgoknak.

A sportág minden szegmensének érdeke ápolni a kapcsolatokat ezekkel a tűzön - vízen atlétikát csináló iskolákkal és tanárokkal.

Még egy terület, ahol a sportág együttműködőként bekapcsolódhatna és bizonyíthatná, mint alapsportág, nélkülözhetetlenségét. Az öt „látványsportág” közül - amely kiemelt érdeklődést és támogatottságot élvez a magyar sportvezetéstől - négy nem nélkülözheti az atlétika különböző területeit és mozgásanyagát.

Olyan edzésanyag kidolgozására gondolok, amelyek ezeknek a sportágaknak űzőit rádöbbentenék arra, hogy az ő előrelépésükhöz elengedhetetlenül szükséges lenne fejlett atlétikai kultúrára. Ez a felismerés hasznos lehetne számukra is, de atlétikánknak is.

Mindenki tisztában van azzal, hogy ezeknek a sportágaknak a világhoz való felzárkózásában egyik alapvető eszköz kell, hogy legyen az atlétikus képzés. Néhány példát – elszórtan - már láthatunk. Gondoljunk csak Simon Balla István edzői tevékenységére.

Ha a látványsportágak felkészülését sikeresen segítené az atlétika, talán el lehetne érni, hogy a versenyatlétika is nagyobb figyelmet /és nagyobb anyagi lehetőséget/ kapna. Kovács Sándor ny. atlétaedző -  Budapest, 2011. október 24.