Nagy Tibor ismeri az atlétika minden oldalát

Magyarországon már számos rangos nemzetközi és hazai versenyt rendeztek úgy, hogy a versenyirányítói székben Nagy Tibor volt. Legyen a verseny Budapesten, Nyíregyházán vagy éppen Debrecenben, mindig teljes erőbedobással dolgozik az esemény sikeres lebonyolításáért. Nagy Tibor határozott ember, régóta benne van atlétika vérkeringésében. Az alábbiakban vele ismerkedhetnek meg közelebbről a masz.hu olvasói.

- Talán azt nem sokan tudják, hogyan került közelebbi kapcsolatba az atlétikával?- 1968-ban Debrecenben, a Református Kollégium Gimnáziumban akkori edzőm Vojta László a Sportiskolába szervezett gyerekeket és engem is kiválasztott, mert elég jó képességű futónak számítottam abban a kis környezetben. Kezdetekben közép és hosszútávfutó voltam, aztán változott a helyzet, és ahogy elkezdtem edzeni egyre erősebb és gyorsabb lettem és én lefelé jöttem a középtávfutásból és eljutottam egészen a sprinthez. Pontosan 1968-tól 1982-ig tartott ez a versenyzői karrier.

- Sok szép eredményt ért el a pályafutása alatt, de mégis mire emlékszik vissza a legszívesebben?- A legeredményesebb időszakom az ifjúsági kor volt. 48,0-át futottam 18 évesen, majd rá egy évre 47,2-őt értem el. Nem sokkal később junior Európa bajnokságon vettem részt 1973-ban, s ezután felnőtt válogatott voltam 1982-ig. A pályafutásom végéig rendszeresen tagja voltam a 4x400-as magyar váltónak.

- Miután befejezte az aktív versenyzést mivel kezdett foglalkozni?- A kapcsolatom folyamatos volt mindig az atlétikával. A Református Gimnázium elvégzése után az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán tanultam, majd a TF edzői szakát is elvégeztem. 1978-ban már volt kiscsoportom, és amire befejeztem a versenyzést addigra már voltak serdülő országos bajnokaim. Elég sok ügyes gyereket sikerült vidékről összeszednem, mert abban az időszakban a vidéki kiválasztás nagyon jó volt. Rengeteg bajnok gyereket kapartam össze falvakból, diákolimpiákból és mindenhonnan. Szép 25 évet dolgoztam a Sportiskolánál.

- Milyen szakágakkal foglakozott?- Elsősorban futókat neveltem. Voltak távfutóim, akadályfutóim, sprintereim. Később nagyon sok gátast neveltem, főleg a 80-as évek vége felé. Elég sok tanítványom nyert korosztályos országos bajnokságot gátfutásban, bár a sportiskolában úgy voltam vele, hogy a gyerekek tehetségéhez igazítottam a versenyszámokat és nem pedig fordítva.

- Miért lett vége ennek az edzői korszaknak?- Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 90-es években a Megyei Atlétikai Szövetség főtitkára majd 1995 és 2005 között az elnöke voltam. Eközben a megyei NAP program koordinátori állását is én töltöttem be. Ezek nagyon szép évek voltak. Aztán nekem is szembesülnöm kellett az atlétikaedzők valós életével: tehetségeket kellett nevelnem és igazából, ahogy a többi edző én se voltam megfizetve. Az edzők többségét a nagy elhivatottság tartja az atlétika pályán.

- Következtek a versenybírói feladatok.- Később a munkám mellett már nem tudtam edzősködni, így már csak a versenybíráskodás maradt nekem. A versenybíráskodás viszont egy komplex dolog, hiszen döntéseket kell hozni. Nagyon sok döntés szabályon kívüli döntés. Például a versenybíróság elnökeként sokszor úgy kell alakítani a dolgokat, hogy azzal segíteni tudjuk a versenyzők és az edzők életét, természetesen a szabályok adata kereteken belül. Van, amikor például a célt kell megfordítani, vagy éppen a futambeosztást úgy alakítjuk, hogy az mindenki számára hasznos legyen és az eredményességre pozitívan hasson. Közel harminc évet lehúztam edzőként is tehát nagyjából látom azt, hogy egy-egy döntés mit és hogyan befolyásol.  A szabálykönyv és a versenykiírás viszont mindig egy szentírás, amit következetesen be kell tartani. Öröm nézni például a debreceni versenyeket, ahol rendezettek a körülmények és minden a helyén van, csak azok vannak a pályán, akiknek ott kell lenniük. Három vagy négy világversenyen voltam versenyirányító és ezt a területet szeretem a legjobban csinálni. Éppen azért, mert az ember ilyenkor átlátja a színtereket, hogy mi minek is a következménye.

- 2010-ben a két rangos verseny is volt hazánkban.- A nyíregyházi Veterán Európa Bajnokságon viszonylag kusza körülményekbe csöppentünk, de az emberi erőforrásnak köszönhetően pillanatok alatt össze tudtuk rakni a versenyt, amely azután gördülékenyen folyt. Én személy szerint az NYVSC pályán voltam versenyirányító és azok, akik ott dolgoztak nagyon jól tették a dolgukat. Nálunk többnyire hosszúfutások és dobások voltak és igaz egy kicsit kevesebb technikai háttérrel rendelkeztünk, mint a center pálya, de úgy gondolom, hogy minden nagyobb probléma nélkül sikerült lebonyolítanunk a versenyt. Az külön jó érzés volt számomra, hogy ott voltunk több napon keresztül és esténként mindig le tudtunk ülni beszélgetni családról, szakmáról és a mindennapi életről. Ki kell emelnem azt is, hogy a nyíregyházi szervezők nagyon korrektül honorálták az elvégzett munkát. Le a kalappal előttük.

- Jelentős esemény volt a budapesti Csapat Európa Bajnokság.- A Csapat EB előtti pénteken még volt mit a helyére tenni, de az a húsz-harminc ember, aki nagyon érti a dolgát a maga területén megteremtette a feltételeket. A Csapat Európa Bajnokságon Kollár István barátommal a versenyirányításnál dolgoztunk. Nagyon jól kiegészítettük egymást. Ő hevesebb vérmérsékletű ember, aki a civil szakmájából hozott rendőri precizitást alkalmazza. Nagyon fontos ez, amit István képvisel, mert olykor tényleg arra van szükség, hogy a versenybírókat parancsszerűen irányítani kell. Én viszont bizonyos kérdéseket sokkal rugalmasabban kezelek és más úton érem el a célokat a kollegáknál. Az emberekkel, akikkel általában együtt dolgozok azoknak a személyiségét meg szoktam vizsgálni és a személyiségüknek megfelelően közelítek hozzájuk a cél érdekében. Van, akinek kedvesen, bájosan kell elmondani a dolgokat, van akit viszont utasítani kell. Nincs két egyforma ember, egy dolog viszont biztos, még pedig az, hogy a versenyirányítást határozottan és az időrendet percnyi pontossággal kell végig csinálni. A verseny előtt pénteken még több problémával szembesültünk, de végül a bírói csapatok összeálltak és együtt sikeresen rendeztük meg a versenyt. Ehhez elengedhetetlen volt a kulcsemberek temérdek munkája, hiszen most csak harmad annyian dolgoztunk, mint más nemzetközi versenyen, de igazából nem akarok senkit se kiemelni, mert mindenki nagyon jól teljesített. Nem egy-egy ember volt kiemelkedő, hanem az egész csapat teljesített kiválóan. Nagyon fontosnak tartom azt, amit még Mindszenty Jánoséktól tanultunk: az a jó verseny, ahol észre se vesznek bennünket versenybírókat, és a versenyek a versenyzőkről és eredményeikről szólnak. Amikor látványos bírói döntések születnek, azok nagyon nem jók.  Nem szeretem a látványos versenybíráskodást, amikor egy-egy versenybíró főszerepbe helyezi magát. Természetesen minden kialakult helyzetet „forró nyomon” azonnal kezelni kell. A versenybírók is tévedhetnek, de ha tévednek, akkor azt nem szégyen bevallani.

- Merre tart a hazai versenybíráskodás?- Magyarországon van egy nagyon jó csapat. Szokták mondani, hogy a magyar atlétika legerősebb szakága a versenyrendezői szakág. Sok nemzetközi versenyt rendeztünk eddig, amihez a kezdetekben jelentős segítséget nyújtott  Gyulai István, de kapcsolataink most is élőek ifj. Mátraházi Imre és Rutkovszky Ede révén. Ma már nem könnyű egy-egy országnak versenyt kapni, mert a rendezése elég erősen üzleti és marketing kérdés. A hazánkban lebonyolított világversenyeken lehetőségünk volt arra, hogy kineveljünk egy olyan versenybírói gárdát, amely mindig meg tudja állni a helyét.

A teljes interjú  ITT  olvasható