A versenyzéstől a versenybíráskodásig

Az atlétikáról és még sok minden másról kérdezte a masz.hu az idén 77 éves Jeszenszky Lászlónét, „Kriszti” nénit, az egyik legtapasztaltabb, ma is  aktívan dolgozó versenybírót. 

 Mielőtt bárki megütközne azon, hogy egy hölgy életkorát közli a honlap és udvariatlanul „lenénizi”, azokat meg kell nyugtatni, hogy semmi sértőről nincs szó.

Aki ismeri Őt, egyet ért azzal, hogy sem az életkor nyilvánosságra hozása, sem a nénizés nem sértő számára, mert napjainkban is –

ahogy azt a sportág megszokta - fáradhatatlanul, fiatalosan végzi munkáját. Egyébként sohasem titkolta korát. Majd fél évszázaddal ezelőtt „Kriszti” nénizték tanítványai is.  A név nem véletlenül került idézőjelek közé. Hiszen a masz.hu mai beszélgető társa Krisztián Ilonaként látta meg a napvilágot, és elmondása szerint az édesapján kívül soha senki nem hívta Ilonának.- Hogy kezdődött?- Csintalan, örökmozgó, de jó tanuló gyerek voltam. Pécsen, ahol az alapfokú iskoláimat végeztem, erre hamar felfigyeltek testnevelő tanáraim. Mindez 64 évvel ezelőtt kezdődött és olyan jól sikerült, hogy NB I –es szinten kosaraztam, kézilabdáztam, sőt szertornában a PEAC színeiben országos csapatbajnoki címet is nyertem, lóugrásban. Olyan neves versenyzőkkel voltam egy csapatban, mint a későbbi olimpiai bajnok Tass Olga.

1947-ben új fiatal testnevelő került Pécsre, Söjtör József, ki szintén tehetséges tornász volt, de később súlylökésben magyar válogatott is lett. Söjtör József felfigyelt sokrétű érdeklődésemre és eredményeimre és az atléták közé hívott. Elfogadva invitálását, hamarosan súlylökésben megjavítottam az akkori ifjúsági csúcsot és ifi válogatott lettem (1949).

Ettől kezdve megállíthatatlanul csak az atlétikával foglalkoztam. Súlylökés volt a fő számom, de többpróbával is megpróbálkoztam, nem sikertelenül, mert ott is nyertem OB-t (1956).  Összességében sokszoros ifjúsági – és háromszoros felnőtt válogatottságig vittem.

Tizenegyszer javítottam súlylökésben magyar csúcsot. Pedig az ötvenes évek atlétikája „nem volt semmi”, hiszen együtt versenyeztem a kor igen sok neves versenyzője mellett Gyarmati Olgával, a szintén olimpiai bajnok atlétával.

- Térjünk vissza a kronológiához. - 1952-ben érettségiztem, majd Budapesten, a Pedagógiai Főiskolán tanultam, a Haladásban, majd rövid ideig a BEAC-ban atletizáltam. 1955-től 1958-ig atlétikai pályafutásom befejezéséig az MTK (Vörös Lobogó) atlétája voltam.1954-ben részt vettem az Universiadén, ahol ötödik lettem ötpróbában; két évre rá „érdemes sportolói” címet ért eredményem ebben a szép versenyszámban.A pályafutásom utolsó sikeres fellépése 1957 - ben egy ljubjanai válogatott viadal volt. Az utána következő évben még indultam néhány versenyen és befejeztem a tizenkét éves aktív versenyzést.

- Kedves Kriszti, mire emlékszik ebből az időszakból a legszívesebben?- Először is Söjtör Józsefre, a mesteredzőre, edzőmre, későbbi férjemre (1952), akitől a sok-sok szakmai fogást, a sportág szeretetét, alázatát és az elkötelezettségét tanultam meg.

Na meg arra a súlylökésre (1950), mikor „szakadt könyökkel”, az orvos kimondott tiltása ellenére is, beinjekciózva elindultam egy ifi válogatott viadalon.

Vagy az első 100 m-es versenyemre, ahol mezítláb futottam, mert csak az ott elért, jó eredményért kaptam szöges cipőt. Igen kedves emlékeim vannak a közös utazásokról, külföldi utakról is. Más: az ötvenes években, ha külföldre mentünk, nem használhattam a „Krisztián” nevet és Kárpáti Ilonaként versenyeztem. Valamiért az akkori politikai, állami vezetésnek a Krisztián név nem volt elég „magyaros”.

- Mi történt  a versenyzői pályafutás után?- 1952-es érettségim után, Budapestre kerülve jelentkeztem az orvosi egyetemre, de elkéstem az írásbeli vizsgáról, majd ismerőseim tanácsára a Pedagógia Főiskolára mentem,és 1955-ben testnevelés-biológiai szakos tanárként végeztem.

Hogy tanár lettem, ezt a mai napig nem bántam meg, amit az is bizonyít, hogy 1960-1970 között a XVI. kerület Rákosszentmihályi általános iskolában, majd a70-es évek főállású edzőségét követően, 1978-tól a XIII. kerületi Csata utcai Általános iskolában egészen nyugdíjba menetelemig tanítottam. Sőt azt követően, már nyugdíjasként a XIII. Szabó Ervin gimnáziumban még öt évet folytatam a atanári tevékenységet.

 A tanítványaim közül sokan neves sportolók lette, hogy csak néhányat említsek: Szabó József( úszó olimpiai bajnok), Knapek Edina (vívó), Stieber Mercédesz (vízilabdázó), de foglalkoztam a Vasas ifi focistáival is, akik később diákolimpiai aranyérmesek lettek. Gyakorlatilag 47 éven át tanítottam. Tavaly kaptam meg az” Aranydiplomát”, hiszen ötven éve volt, hogy tanárként diplomáztam.

- …és az atlétikai pályán?- Már 1966-tól edzősködtem a tanítás mellett. Mellékállásban kezdtem a Budapesti Honvédnál, majd 1970-től függetlenített edző lettem. Erre az időszakra esik, hogy a szakosztály vezetőedzője voltam, miközben az egyesület elnökségében is szerepet kaptam.Tanítványaim közé tartozott, a teljesség igénye nélkül, pl.: Könye Irma, Tatár István, Farkas Tibor, Kovács Annamária, Pető Mária, Lázár Éva, mind-mind sokszoros válogatott, csúcstartó atléták.

A szakmai továbbképzésről sem feledkeztem meg: 1963-1967 TF tanári szakra jártam (ahova felvételi nélkül vettek fel); 1974 atlétikai szakedzői, majd 1985-ben sportpedagógiai- és sportpszichológiai diplomát szereztem.Magánéletem változása volt, hogy 1957- ben elváltam Söjtör Józseftől és három év múlva feleségül mentem Jeszenszky Lászlóhoz, akivel haláláig, 45. éven keresztül éltem együtt.

Ő korának világhírű hosszútávfutója volt, 33 -szoros válogatott, hatszoros országos csúcstartó, 1956-ban a világ legjobb eredményét érte el 3000 akadályon. A Népstadion  első országos csúcsát Ő futotta, évtizedekig edzősködött, versenybíró és sportvezető volt.  Mindezt azért említettem, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy életem nagy részét, sportolói, edzői pályafutásom teljes egészét két ilyen remek ember és szakember társaként élhettem. Az edzőséget 1990- ben, harminc év után hagytam abba.

- Távolodjunk el  egy kicsit a sporttól, a sportpályákról, megosztana néhány gondolatot a családról, a sporton kívüli életéről?.- Van két, ma már felnőtt gyerekem és négy, szintén már felnőtt unokám. Velük napi rendszerességgel tartom a kapcsolatot. Mindkét gyerekemet, sőt unokáim közül is kettőt, közelebb vittem a sporthoz az atlétikához. Józsi fiam rendszeresen versenybíráskodik, Emőke lányom sokáig atletizált. Emőke gyermekei közül Dani ifi válogatottságig vitte a vízilabdázást, leányunokám Dini rúdugróként ismerkedett az atlétikával.

Emőke és családja többek között úgy is megemlékezik nagyapjáról, hogy évek óta személyesen jelen vannak az utánpótláskorúak 3000 m-es akadályfutó bajnokságán, az általunk alapított, Jeszenszky László emlékverseny díjátadásán.

Nyugdíjas életem szabadidejét olvasással, TV nézéssel töltöm, van egy kb. 4000 kötetes könyvtáram, ahol a sportkönyveken kívül a krimik és a szépirodalom is megtalálható. Szeretek olvasni, szeretem a verseket, már kisiskolás és gimnazista koromban is sokat szerepeltem, szavaltam.Még szüleim éltek férjemmel, Lacival együtt nagyon sokat segítettem, hogy elviselhetőbbé tegyük betegeskedő öregkorukat. szinte napi rendszerességgel ápoltuk Őket, végeztük a kerti- és a házi munkát.

- Most beszélgessünk  a versenybírói tevékenységről.- Testnevelői tanári végzettségemmel együtt megszereztem a II. osztályú versenybírói minősítést. Néhány hónappal ezelőtt volt ötven éve annak, hogy elkezdtem versenybíráskodni, hamarosan  I. osztályú, majd 1962-ben országos minősítésű bíró lettem.

Beosztást kaptam és dolgoztam a diák- és gyermekversenyeken át minden, budapesti rendezésű nemzetközi versenyen is, kezdve az 1965-ben az Universiadéval és eddig befejezve az 2004. évi fedett pályás Világbajnoksággal.

A versenybíráskodás szinte minden területén dolgoztam, többször foglalkoztam a kerületi versenyek szervezőinek felkérésére ezek rendezésével, előkészítésével.Azért a gépi időmérés feladata az, ahol a legtöbbször megfordultam. A versenybíráskodás ezen  szakterületének a bevezetése szinte egybeesik bíráskodásom kezdetével.

A hatvanas évek vége felé még tanulmányúton is voltam a szomszéd országokban, hogy ellessük, megtanuljuk a szakmai titkokat.  A gépi időmérés technikai fejlődésének résztvevője lehettem, a kezdeti fényképészeti eljárások alkalmazásától, a mai számítógépes rendszerek felhasználásáig.

- Elismerték a mindenkori felettesek ezt az odaadó és sikeres munkát?- Soha nem a kitüntetésekre hajtottam, de be kell vallani, hogy jól esett az a néhány elismerő szó és kitüntetés, amit kaptam pályafutásom alatt. Csak néhányat említek: Kiváló munkáért a sportban (1984),Kiváló társadalmi munkáért (1985),Kiváló nevelőmunka elismerő oklevél (1988),A Magyar Atlétikáért bronz (1996), Pedagógus szolgálat emlékérem (1999), Toldi Miklós díj (1999) (ez kormánykitüntetés), A Magyar Atlétikáért ezüst (2008. )Ne gondolja senki, hogy szólam a következő megjegyzés: minden kitüntetésnél többet ért tanítványaim sikere, eredményeik és szeretetük.

Visszanézve, ha sok viszontagsággal is fűszerezett volt eddigi életem, pályafutásom elmúlt időszakára megelégedéssel, boldogan tekinthetek vissza. Néha bosszant a hozzá nem értők sokszor nagyképű, kioktató megjegyzése; valamint az is, hogy időnként lenne véleményem némely, a szeretett sportágamat érintő kérdésben, de nem kíváncsi már rá senki.

...........................................................................................

Engedtessék meg, hogy végül az interjút készítő Gál László személyes véleménye is helyt kapjon a Jeszenszky Lászlónét, Krisztit bemutató visszaemlékezésben. „- Kriszti „nénit” még versenyző korából ismerem. Barátságunk, családi kapcsolatunk is ilyen régóta tart, ezért úgy gondolom, véleményt formálhatok munkájáról. Az elmúlt évtizedekben nehéz volt elképzelni, hogy ne az atlétikai pályán versenyzői között  a feladatra koncentrálva találkozzunk vele, vagy ne Ő üljön vezető versenybíróként a „céltorony” időmérő berendezése előtt. 

Jó látni korát meghazudtoló fiatalos lendületét, nagy munkabírását. Keserű hallgatni panaszait az egyre nehezedő életkörülményeiről.  Minden ma dolgozó tapasztalt vagy kezdő versenybíró nagy tisztelettel (a jobbító kritikákért néha zsörtölődve) ismeri el  és igényli tudását.

fotó: Jeszenszky Lászlóné albumából, ML